the empire strikes back-fuck up(nea)
Még sötét van odakint. A 913-as szobából a kilátás ugyan olyan pazar, mint tegnap este. Tegnap szomorú volt az alkonyat, de ma a reggeli sötétségben ott a remény. A remény, hogy az előttünk álló nap jobb lesz, talán hoz valami újat és ettől megváltozik minden.
4 éve az ixelles-i lakásban kezdődött. Éjjelente először csak elbóbiskoltam a vécén, aztán éjszakánként elkezdtem felülni, de persze erről mit sem tudtam. Amikor Töki reggelente mesélte csak nevettem, hogy az lehetetlen. Minden jel arra mutatott, hogy alvási apnea-m van, de nem akartam róla tudomást venni. Aztán márciusban, amikor egy rutinműtét során kis híján odavesztem, kénytelen voltam elfogadni azt, amiről addig tudomást sem vettem. Apneam van. Jött a teszt, a c-pap megrendelése és kipróbálása. Nem ment. És, hogy őszinte legyek, még mindig nem érdekelt. Nem volt bennem semmiféle betegségtudat, de szenvedni akartam és sajnáltatni magam, miközben nem teszek ellen semmit. Azt gondoltam megérdemlem a sorsomat, ezzel kell együtt élnem. Aztán, mint ahogy már számos alkalommal, haragba kerültem önmagammal. Nem lehet, hogy itt legyen vége. Hogy, minden, ami azelőtt olyan fontos volt, a tervek, a cél, hogy anya lehessek semmivé legyen. Felálltam, leporoltam magam és megpróbáltam újra. Belefogtam. Nehéz volt. Nehéz volt elengedni a késő esti vacsorákat, a semmittevést, az önsajnálatot.
Tegnap ismét vizsgálat volt. Még most is tele a hajam a ragasztóval, amit az elektródák rögzítéséhez használnak. Az arcomon és a nyakamon jól nyomon követhető, hogy hova volt téve a mikrofon. Az ujjam, amire a szívmonitor volt csíptetve, még mindig zsibbadt. De nem érdekel, mert amikor reggel megkérdeztem a mosolygós tekintetű asszisztenst, hogy "mennyi",azt válaszolta, hogy nem látott apneat a monitoron. Nagyon horkoltam, de nem volt légzés kimaradásom.
Zsabóka vagyok, 34 éves és papírokkal tudom igazolni, hogy gyógyulok!!!
