szomorú Három pirula. Egy, hogy leállítsa az ilyenkor termelődő hormonokat. Egy, hogy megindítsa a kilökődést. Egy, meg talán csak az íze miatt. Keserű...
Mi a faszt keresek én már megint egy ilyen helyen? -tettem fel a kérdést magamnak, miközben megigazgattam a sikkes, remek szabású, fehér alapon kék és zöld mintás kórházi zubbonyt, amibe néhány perccel korábban bújtattak. Aztán amíg az orvosra vártam visszapörgettem napot.
Kellemes péntek reggel, szinte már hétvége. Minden rendben, de 11 körül érezni kezdem, hogy van szívem. Beparázok és olyat teszek, amit eddig 5 év alatt soha. Átsétálok a Medical Service-be és megméretem a vérnyomásom. Még mindig nem szoktam meg, hogy itt kétjegyűre egyszerűsítik az eredményt, de amikor azt mondja 18/12, akkor tudom, hogy az valójában 180/120. Kétségbeesett és kérdő tekintetemet látva a kedves nővér azt tanácsolja, hogy húzzak haza és kérjek időpontot háziorvosomtól. Szipogva tárcsázom Soledad számát, aki a rögzítőről azt csicseregi a fülembe, hogy hétfőig konferencián van. Nincs mit tenni, visszasétálok az üzemorvoshoz, ahol 15 perc magánzárkát kapok, hogy pihenhessek. Nem megy. A következő órában elkészül az EKG tökéletes eredménnyel de a vérnyomásom már két órája változatlan, hiába mérik 10 percenként .
Végül elém tesznek egy Xanaxot és egy "Medical Secret" feliratú borítékot az eredményekkel. A bogyót beveszem, mert nincs választásom és mert egyszer mindent ki kell próbálni. A borítékkal pedig jelentkezem a szomszédos klinikán.
Az utolsó zubbonyos emlékem elég rossz, de a ruci ez alkalommal sokkal jobban áll. Sovány vigasz, de az újabb mérésnél a monitor már "csak" 15/9-et mutat. Alakul és a xanax is kezd beütni. Vidáman röhögcsélek az elfüggönyözött ágyon, amikor megérkezik a nővér, hogy levegye az összes vérem. Na jó, nem az összeset, csak 8 fiolával. Átfut az agyamon, hogy talán ez is egy módja a vérnyomás csökkentésének és közben mosolygok magam elé. Nincs megállás, mert a szimpatikus doktor röntgent is rendelt. Pózolok párat a souterrainben a thai röntgenasszisztensnek majd vissza a sürgősségire. Addigra megjön a vérvizsgálat eredménye és a mellkasom sztárfotója is. A doki szerint minden rendben a leletek alapján, de tovább nyomozna. Hétfőn folytatjuk, még vérre áhítoznak és csinálna egy szívultrahangot is. És én? Én mi a szart csináljak?
Belegyalogolt. Nem először, de utoljára. Mindig ott tolom el, hogy akit érdemesnek érzek, annak mindent, feltétel nélkül. De amikor már egy hónapja tudom, hogy valami nem stimmel és keresem magadban a hibát -mert először persze, hogy ott keresem, akkor jön a kegyelemdöfés. B-terv bazdmeg! Ha esik az eső, akkor talán. Miért, mert itt van kaja, meg fedél? És amikor már kattogok rajta egy fél napja, akkor egy váratlan pillanatban, magamat is meglepve visszafordulok a folyosóról és megkérdezem: "Vajon miért?" Majd amikor vállát vonogatva értetlenül néz, akkor azt mondom : "Gondolkodtam, nem vagyok B tervm ne gyere". Az egy hónapja őrzött születésnapi ajándékát pedig bedobom az oxfamos gyűjtőbe és okulok. Mert mindig van miből.
Egy önző, utálatos, magánakvaló dög vagyok -e akkor, ha nem tudok felhőtlenül örülni mások sikerének? Különösen akkor, ha eközben a saját sikertelenségemmel kell szembesülnöm. Vagy mind ilyenek vagyunk, csak hazudunk a világnak? Esetemben a mások olyanok, akikenek csak akkor jutok eszébe, ha van mivel eldicsekedniük. "Sikerült a vizsga, Igen. Ja, nemcsak nekem, neki is meg neki is, ja és majd elfelejtettem, még neki is". Hosszan ecseteli, mert ez ettől jó. Minél fájdalmasabb nekem, annál kellemesebb neki. Tudatni akarja velem, hogy az egész rohadt világegyetemben én vagyok az egyetlen, aki bebuktam, de ő együttérez.
Nekem nem sikerült. Nem azért, mert nem vettem elég komolyan, hanem mert meg sem próbáltam. Nem, mert azon a napon fontosabb dolgom volt, mint egy teszt megírása. Egy műtőasztalon feküdtem és meg akartam halni. Miközben a mellkasomon egy orvos ugrált veszettül, addig nekik sikerült. Ja, ha úgy nézem, akkor kvázi nekem is, hiszen itt vagyok, túléltem. Megmaradtam és megpróbálhatom majd 2, 3, vagy négy év múlva. Köszi élet, hogy olyan kibaszottul igazságos vagy, hogy nem vettél még el mindent tőlem és kérlek állíts komolyabb és nagyobb akadályokat elém, mert ezekkel a pöcsnyiekkel már túlságosan jól boldogulok. Tesztelj még, hátha egyszer beledöglöm.
Nem írok már több levelet neked, mert téged úgysem érdekel. De azt mindenképp szeretném, hogy tudd, hazudtam amikor azt írtam, te semmivel sem bántottál meg engem. Mert igenis fájt, hogy 4 év alatt egyszer sem emelted fel a telefont. Hogy valahányszor találkoztunk az csak azért volt, mert én kezdeményeztem. Ezen könnyedén tovább léphetnék, mert lehet hogy normális, ha vannak időszakok, amikor egyoldalúvá válik egy megingathatatlannak vélt barátság. De az, hogy végigolvastad a műtőasztalon való haldoklásom történetét és még utána sem jutott eszedbe megkérdezni hogy mi van velem, az nagyon fájt. Mindezt azért csak most mondom, mert bolond módon végig reménykedtem. Reménykedtem, mert azt gondoltam jelent még neked valamit az a 20 év, de most már ideje belátnom, hogy nem. Mennyire szerettem volna, hogy meglátogass, hogy lásd milyen lett az új életünk, hogy megosszunk egymással minden gondot és örömöt, mint régen. Hogy bebizonyítsuk csak az idő múlik, de a mi barátságunk sosem. Hogy van még helyünk egymás életében akkor is, ha 3 ország választ el minket. Tévedtem. Olyan fájdalmasan nagyot tévedtem, hogy megszakad bele a szívem.
Tudod, sokat gondolok a régi önmagunkra, a két kislányra, akik voltunk. Eszembe jutnak az esetlen botladozásaink, az első szerelmeink, a közösen írt könyvünk, a millió bolondabbnál bolondabb fotó, de még a mókás énekkari felvételink is és azt kívánom bárcsak még ott tartanánk. De ez nem az a mese. Ebben az élet megy tovább és isten tudja, hogy találkoznak-e még az útjaink.
Töki félálomban beszél. Elég gyakran. Van amikor partra száll, akad amikor szimplán csak összefüggéstelenül motyog, megint máskor szafarin van. Legalábbis ezek a leggyakoribb témák amelyekkel foglalkozni szokott az ébredés első szakaszában. Éppen ezért, amikor a mai ébresztő után azt mondta "Meghalt Michael Jackson" azt gondoltam még álmodik. Visszakérdeztem , de megint elmondta."Éjjel olvastam a neten, hogy megállt a szíve" ecsetelte kicsit később, a konyhában, kávét szürcsölgetve.
Én magam nem vagyok különösen nagy rajongója Jackonak, nem készültem adatokkal, hiszen vikipédia nélkül is tudja mindenki, hogy a Thriller 100 millió példányban fogyott, megdöntve ezzel minden létező rekordot. Szándékosan nem sorolok negatívumokat, azt kívánom, hogy halálában ne hurcolják meg, hogy ne derüljön ki túladagolta magát, hogy ne jelentkezzen a neverlandi szomszéd, hogy lövéseket hallott... Az a csöppnyi méltóság, ami megmaradt. Na azt ne vegyék el tőle...
Március 19. éjjel 2 óra - Erasmus, intenzív megfigyelő
A terem falán lógó órát bámulom és azon gondolkodom, hogy elég ha Isten, vagy a 2. számú holdbázis műszakvezetője csak egy pillanatra leveszi a tekintetét rólam és máris megvan a baj. Csak nézem azt a rohadt órát , aminek a mutatója alig akar mozdulni és várom, hogy hajnalodjon. Közben erősen koncentrálok, hogy az éjszaka folyamán ne kelljen többé pisilnem, de az a rohadt infúzió és a fejem mellett buborékoló vizes palack, amelyen keresztül az oxigén generálódik csak egyre jobban ingerel. Bal kézfejembe a kanülön át egyenletesen csöpög a gyógyszer és az infúzió, mutató ujjam végén pedig ott figyel a kis csipesz, ami jeleket közvetít, a mögöttem egyenletesen pittyegő monitorra. Jobb karomba nem vezettek semmit, így könnyedén leemelhetem a maszkot az arcomról, ha valamit tudatni akarok a külvilággal. Sajnos az éjszakás nővér pasi, így kicsit jobban frusztrál a tudat, hogy ismét pisilnem kell. Jön azzal a rémes fém kacsával, szögbe állítja az ágyat, majd magamra hagy a nyomorommal. Én és az ágytál. Vicces, de most, hogy végre alattam van egyáltalán nem megy a pisilés. Már majdnem belealszom, amikor végre sikerül. Intek Patricknak, hogy végeztem és megkérem, hogy ha lehet fújjon abból a vizes sprayből a számba, mert megint nagyon kiszáradt. Próbálom a véres, rászáradt váladékot letörölni, de bőr egy része is vele jön. Az idő, mintha megállt volna. Béna vagyok, tehetetlen és csövek és drótok által ágyhoz kötött.
Egy egyszerű mandulaműtét. Rutin dolog, komplikáció mentes. Nem így, ha vékony a légcsöved fala és gyenge az izomzata valamint ehhez még apnea is társul. Akkor az extubálás balul sülhet el. Beadják az ébresztőt, majd az aneszteziológus int, hogy ki lehet venni a csövet. És ekkor ülök fel én a műtőasztalon, levegőért kapkodva, kékülő fejjel fuldokolva. És miközben mindenki levegővel kínál én sűrű elnézés- kérés közepette mondom, hogy nem megy, majd ugyanebből a lendületből elájulok. A következő kép már az intenzív, ahol magamhoz tértem. Ahol az idő még mindig áll.
A mellettem levő ágyon egy pasi vergődik. Nem látom, csak hallom, mert a függöny ami elválaszt minket nem hangszigetel. Megbolondulok. Nálam rosszabb és türelmetlenebb beteg nincs. Mondanám, hogy én nem ez a csomagot vásároltam! Nekem csak egy mandulaműtétem volt, nem kéne itt lennem! Nem kéne ágytálba vizelnem, segítségre szorulnom, és egyáltalán, nekem holnap már otthon kéne lennem. De ha mondanám mind kiröhögnének, mer most én igenis egy majdnem odaveszett, teljes figyelmet igénylő, 30-as, beteg nő vagyok, akinek megint pisilnie kell. De Patrick ismét megértően mosolyog és hozza a fémedényt. Fejemben megszületik a döntés:Ma már többet nem pisilek. Nem én, legalábbis amíg a szobámba vissza nem tolnak.
Hajnali 5 óra egy percet sem aludtam, jár az agyam. Miért én? Miért velem történik ez? Miért kellett anyámnak így látnia? Tényleg beledögölhettem volna? Közben világosodik odakint és a madarak is csicseregnek. Tulajdonképpen szarabb is lehetne minden. Nézzük a jó oldalát, ablak mellé tolták az ágyam, így nekem van kilátásom, ellentétben a szomszédos ágyban vergődő balesetessel. Viszont neki katétere van. Nem égeti magát minden alkalommal amikor vizelnie kell. Egyszerűen ott a diszkótáska és megtölti. Nekem meg minden kör lelki válságot okoz. Életemben nem pisiltem ennyit, miért pont most kell saját csúcsot döntenem? Vagy örvendjek, hogy legalább a vesém jól működik? Patricknak már nem őszinte a mosolya, de nem is igénylem. Bizonyára fáradt, a műszakja is hamarosan lejár. Fél 8, megvan már vagy 3 órája, hogy a segítségét kértem. Megvártam volna a váltást, de nem ment, pedig nagyon akartam. Ha valaki elzárná az oxigén generálót, biztosan jobban bírnám. Közben megérkezik a váltás. Felismerek néhány arcot azok közül, akiket előző reggel az előkészítőben láttam. Majd fél 9-től folyamatosan jönnek az orvosk érdeklődni, a hogylétem felől. Arlette megszorongatja a kezem és azt mondja, alaposan rájuk ijesztettem. Még ketten mondanak hasonlókat, majd a negyedik szabadon enged az intenzívről. 10-kor, alig 24 órával a beavatkozás után újra a szobámban vagyok. Ott ahol az elkövetkező 4 napot töltöm majd.
nemcsak az a rossz, hogy elveszti az ember egy igen fontos képességét, hanem, hogy minden alkalommal visszakérdez és ezáltal hülyének nézik. Na meg persze az sem kellemes, hogy hallod belűlről a szívdobogásodat és egy-egy fejkörzésnél a csontok ropogását.
Ha azt hiszed, hogy van egy barátod. Nem, nem imaginary friend, hanem egy létező ember, akit a barátodnak vélsz. Szóval ha vele, egy korábbi összejövetel képeit nézegetve X.Y- hoz érve, az a mondat hagyja el a száját, hogy "ha most az ő felesége lennél, milyen sok pénzetek lenne", akkor a megemelkedett szemöldök alatt szikrát szóró szemeken kívül milyen egyéb módon juttathatja kifejezésre az ember a rosszallását, ha a deremedtségtől nem talál szavakat? És vajon fent említett barátnak vélt embertársunk mitől érezhet bátorítást arra, hogy a lezajlott jelenetet követő közösen elköltött ebéd alatt azt ecsetelje, hogy "meg kéne gondolnod nem lenne-e jobb nektek otthon"? És ha én erre azt mondom, hogy nem szokásunk feladni és mellesleg még szeretjük is egymást, akkor ezzel miért nem tudom rövidre zárni a beszélgetést? Miért kell még érveket felsorakoztatnom? Miért kell egyáltalán magyarázkodnom? Ha naphosszat úgy járnék kelnék, hogy elégedetlenkedem és közben azt mantrázom, hogy "miért nem mentem inkább huffnáger pistihez", akkor megérteném. Lehet, hogy az összes barátom otthon maradt? De akiket itt annak gondolok akkor azok valójában kicsodák? Egyébként meg tényleg ennyire pocsék emberismerő lennék?
Írtam valakinek, arra a levelére, amit egy sms-emre adott válaszul, amit akkor küldtem neki, amikor csinált, azaz inkább nem csinált valamit. Ezen levelében megtiltotta, hogy a neve bármilyen kontextusban felmerüljön a blogomban, ezért többet itt meg sem említem, mert olvassa, és ki tudja milyen következményekkel járna, ha mégis, valamilyen rettenetes véletlen folytán ide vésném azt a négybetűs nevet, amit nem is olyan régen még örömmel ejtettem ki. C' est la vie, ahogy a bölcs albán mondja. Most még kicsit fáj, de majd elmúlik...
Töki még alszik, de engem kivetett az ágy. Tegnap este anyáméknál búcsúztunk Z.-től és családjától. Z-t talán már említettem mint a költözés főszponzorát, de a családja többi tagja is meglepetést szerzett. Á, a feleség megjelent egy kis csomaggal, amiben csupa olyan dolog volt, amit meglátva bőgnöm kellett. F, a kislányuk rajzolt, és bátyával közösen angyalkás bögrét festett nekem, hogy abból igyam majd a kávét. Miért ilyen piszok nehéz ez az egész? Azt gondoltam, hogy nem visel meg ennyire, de mégis.