Ha kedd, akkor
BELGIUM!

Is it stone, or just broken? I mean my heart

Mi a faszt keresek én már megint egy ilyen helyen? -tettem fel a kérdést magamnak, miközben megigazgattam a sikkes, remek szabású, fehér alapon kék és zöld mintás kórházi zubbonyt, amibe néhány perccel korábban bújtattak. Aztán amíg az orvosra vártam visszapörgettem napot.

Kellemes péntek reggel, szinte már hétvége. Minden rendben, de 11 körül érezni kezdem, hogy van szívem. Beparázok és olyat teszek, amit eddig 5 év alatt soha. Átsétálok a Medical Service-be és megméretem a vérnyomásom. Még mindig nem szoktam meg, hogy itt kétjegyűre egyszerűsítik az eredményt, de amikor azt mondja 18/12, akkor tudom, hogy az valójában 180/120. Kétségbeesett és kérdő tekintetemet látva a kedves nővér azt tanácsolja, hogy húzzak haza és kérjek időpontot háziorvosomtól. Szipogva tárcsázom Soledad számát, aki a rögzítőről azt csicseregi a fülembe, hogy hétfőig konferencián van. Nincs mit tenni, visszasétálok az üzemorvoshoz, ahol 15 perc magánzárkát kapok, hogy pihenhessek. Nem megy. A következő órában elkészül az EKG tökéletes eredménnyel de a vérnyomásom már két órája változatlan, hiába mérik 10 percenként .
Végül elém tesznek egy Xanaxot és egy "Medical Secret" feliratú borítékot az eredményekkel. A bogyót beveszem, mert nincs választásom és mert egyszer mindent ki kell próbálni. A borítékkal pedig jelentkezem a szomszédos klinikán.

Az utolsó zubbonyos emlékem elég rossz, de a ruci ez alkalommal sokkal jobban áll. Sovány vigasz, de az újabb mérésnél a monitor már "csak" 15/9-et mutat. Alakul és a xanax is kezd beütni. Vidáman röhögcsélek az elfüggönyözött ágyon, amikor megérkezik a nővér, hogy levegye az összes vérem. Na jó, nem az összeset, csak 8 fiolával. Átfut az agyamon, hogy talán ez is egy módja a vérnyomás csökkentésének és közben mosolygok magam elé. Nincs megállás, mert a szimpatikus doktor röntgent is rendelt. Pózolok párat a souterrainben a thai röntgenasszisztensnek majd vissza a sürgősségire. Addigra megjön a vérvizsgálat eredménye és a mellkasom sztárfotója is. A doki szerint minden rendben a leletek alapján, de tovább nyomozna. Hétfőn folytatjuk, még vérre áhítoznak és csinálna egy szívultrahangot is. És én? Én mi a szart csináljak?

A műtét sikerült

A beteg majdnem meghalt. Ugyanis extubálás közben felültem, hátracsúszott a nyelvem és kékülésig fuldokoltam. Arlette nagy tapasztalatának és még nagyobb lélekjelenlétének köszönhetően mégis itt vagyok.

atypical pathogen

Hogy ezt a bejegyzést pontosan, és hitelesen tudjam megírni, szükségem volt némi kutató munkára. Nem akarom ugyanis, hogy a clamidya pneumoniae hallatán az olvasóim azt higgyék, amit majdnem én is Soledad rendelőjében, azaz, hogy letüdőztem egy nemi betegséget. Vagy, hogy stílusos legyek mellre szívtam.

Nos, a betegség makacssága és, hogy a gyógyulásnak jelét sem mutatom, Soledadot is elgondolkodtatta. Alaposan megvizsgált és azt mondta, hogy ez bizony baktérium okozta fertőzés és a tünetek (komplett sinus blokk, fulladásos köhögés, stb) mind arra utalnak, hogy atípusos patogén támad, azaz közismertebb nevén Clamidya Pneumoniae és ez bizony komoly antibiotikumos kezelést igényel. Komolyságát az is igazolta később, hogy a patikában pont 3x annyit hagytam ott, mint a korábbi diagnózis után. Persze bennem is él a hipochonder, úgyhogy kicsit utánanéztem, de amikor ehhez a részhez érkeztem, "Chlamydia Pneumoniae not only causes respiratory complications such as pneumonia, bronchitis, and pharyngitis in young children, it is also known to cause nonrespiratory clinical syndromes, including neurologic diseases such as meningoencephalitis. C. pneumoniae has also been detected in the brains of Alzheimer's patients, and some association has been made between Chlamydia and multiple sclerosis. Chlamydia pneumoniae infections have also been correlated with atherosclerotic vascular disease. In some case it can be fatal." felhagytam a kereséssel.

Voltam én már Cushing-szindrómás, az ország legjobb endokrinológusa szerint. Akiről később kiderült, hogy a pénzt nagyon szerette a betegeket kevésbé, illetve annyira, hogy a szteroidot a gyógyszeres szekrényéből borítékban adta, nem pedig receptre. Szóval az atypical pathogen bekaphatja, mert ebbe sem döglöm bele. Ezt megígérem...

My way-my day

Úgy tartják, hogy halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Nekem részletekben pörög az elmúlt napokban. Ez vagy azt jelenti, hogy hamarosan meghalok, vagy eleve minden nap meghalok egy kicsit. Ma a cimbalmos bácsi a pont a "final curtain" résznél járt a My way-ben amikor a Schumanra értem. "Ennek most van aktualitása"-gondoltam. Majd eszembe jutott a fájdalmas kis csomó, amit a bal mellem fölött tapintottam ki a minap.  Azt mondják a rák nem fáj. Legalábbis eleinte...

Para on

Hazautazásunk módja családi és baráti körben egyaránt nagy port vert fel. Anyám biztos vagyok benne, hogy halálra aggódja magát és félelmeit nem rest megosztani másokkal sem. El vagyok látva kiváló praktikákkal, van már önkéntes is, aki értünk jön, ha feladnám, vagy baj lenne. Én tényleg nagyon hálásan köszönöm, de nagyon remélem, hogy felesleges az izgalom, mert nem ez lesz az utolsó utunk. A járgány jól megy, magamban bízom, a többi hülyét meg igyekszem elkerülni. És igen, ha a fáradtság legkisebb jelét tapasztalom az első pihenőnél megállunk. Most pedig megvárom amíg Inez kiveti magából a cuccokat és nyugovóra térek. Reggel pedig átmenetileg bezárom a kócerájt.

Álmaimban valahol...

Valamikor tavasszal kezdődhetett. Akkor még azt hittem, hogy a kimerültség miatt van, de mostanra már mindennapossá és egyben elviselhetetlenné vált. Eleinte még jókat röhögtünk rajta, de már csak mások számára vicces, nekik is általában csak első hallásra. A jelenség röviden a következő. Éjszaka, illetve már a hajnali órákban felébredek, hogy ki kell mennem a wc-re. Felülök az ágyban, kirakom a lábaimat, de mire felállnék már újra alszom. 15-20 perc után valamennyire magamhoz térek, de ez csak épp arra elegendő , hogy eldöntsem kimegyek, vagy visszafekszem. Ha előbbi mellett döntök, akkor garantált, hogy a wc-n alszom el, ami azért is kellemetlen, mert rövid idő alatt feltör a deszka és elzsibbadnak a lábaim is. Tavasszal, amikor itt voltak a szüleim, apám teljesen megrettent amikor a fürdőben talált a wc-n szunyókálva. Mostanra ez már mindennapossá vált és olyan mértékben súlyosbodott, hogy töki elmondása alapján (mert én nem emlékszem) a minap már négykézláb is elaludtam. Felébredtem ugyanis, hogy bevackoljam magam az ágyban és megigazítsam a párnám, de mire azt megfelelő pozícióba helyeztem már újra aludtam. Szóval basz van. Érdekes, mert fizikai fáradtságot nem érzek. Nagyjából ennyi.

Tegnap aztán bementem a főnökömhöz, hogy megmondjam szükségem van pár napra, hogy kivizsgáltassam magam a fentiek miatt. Mikor elmeséltem neki, nem tört ki hahotázásban, hanem megrémült és megkérdezte van-e orvosom. Honnan lenne? Csak házi és fogorvossal volt eddig dolgom. Mire választ adtam már kereste is a belgyógyásza elérhetőségeit és a következő percben tárcsázta. Hétfőn 8.30-kor van jelenésem Dr. Roman(o)-nál. Ő majd talán mond valami okosat. Addig is marad az ébrenalvás. Még szerencse, hogy sosem kellett eddig annyira, hogy az ágyban mentem volna ki.

Vaccsaut

Reggel-postaláda. Kinyit, levél. Levél kinyit. Olvas.Még egyszer elolvas. Bőg. Starhill, esik. Vigyorog. B tudja. Levélben, faxon rábólint. Délután felmond. Fogadják. Jól fogadják. Indokot ismerve gratulálnak. Telefon-gyerehamarabb. Levél-megyekhamarabb. Este fodrász, kozmikus, manikűr. Jó lett. Július 1-től Brüsszel. Para on.

FélŐ

A fiúk tv-t néznek én pedig tanácstalanul bámulom a monitort. Nincs miről írni, de ha még van is, akkor sem tudok. Anyám döntött és a műtétre szánt pénzt 60-40%-os arányban osztja meg az altatóorvos és Dr. Smith között. Papa mellkasa és lába már csupaszra van borotválva. Délelőtt még bemehetünk hozzá, aztán csak 6-körül lehet érdeklődni. Azzal a szándékkal vettem ki egy nap szabadságot, hogy anyámat erősítsem, de félek, hogy csak közös sírás lesz a vége. Na és ha sírunk,hiszen féltjük és szeretjük. Mit nem adnék azért, ha csak egy nappal öregebb lehetnék.

Emlékezz

Ma furcsa nosztalgia kerített hatalmába. Olyan emberek tekintetét látom magam előtt akiket már valamilyen formában régen elveszítettem. Eszembe jutott nagyanyám húslevesének illata, ami a vasárnapi ebédek előtt az egész lépcsőházat belengte. A kakaójának íze, amit mindig abban a helyes kis sárga, műanyag bögrében készített el. Az ölelése és a gondoskodása. Az a furcsa szomorúság ami élete végig ott ült az arcán, azért amiért hagyta, hogy létemet 3 évig az ismeretlenség homálya fedje. Tudta, hogy szeretem, hiszen mást nem is szerethettem úgy, mint az egyetlen általam ismert nagyszülőmet. Egyetlen volt Ő nekem és egyetlen voltam én is neki. Hiányzik. Csakúgy mint keresztapám, aki képes volt velem megértetni a matematikát, aki már ötven évesen is büszkén vállalta, hogy a saját fenekébe tud harapni, aki józanul és ittasan is úgy verte el a számítógépet sakkban, hogy a tv-n a tábla alsó és felső két sora nem látszott, aki a kémia pótvizsgám napján elindult "fel,fel a magasba". Szeretnék még egyszer, csak egyetlen egyszer beszélni velük. Ott akarok lenni Tündérrel a robbanás előtt, hogy elcipeljem onnan mielőtt teste elég. És azt akarom, hogy soha többé ne vegyen el tőlem sem az élet, sem más senkit és semmit. De leginkább azt akarom, hogy annak a szívsebésznek kedden helyén legyen a keze, az esze, és ne tartsa majd kevésnek a pénzt amit anyám csúsztat a zsebébe a műtétért. És úgy akarom apámat magamhoz ölelni, mint még talán soha.