Kicsit nehezen zökkentem vissza a belga hétköznapokba és a munka sem esik olyan jól, de majdcsak elmúlik. Az is demoralizáló, hogy az éves értékelés során fos pontokat kaptam, csak azért, mert nekem már van elég. Ugyancsak nem tett boldoggá, hogy a kis cellatársam majdnem belerondított az augusztusi szabadságomba, de van, amikor összejönnek a dolgok. Az, hogy kicsit félve lépek le a járdáról, csak hab a tortán. Jut eszembe, megkaptam az idézést június 14-én 10 órára, mindezt persze azután, hogy a hatóságnak egyértelműen vázoltam, hogy csak vendégségben jártam otthon. Nem tudom, hogy vajon Sancheznek is meg kell-e jelennie, de én nem megyek. Sikerült egy együttműködésre hajlandóságot mutató hadnagyot telefonvégre kapnom, aki azt mondta elég, ha egy levélben leírom hogyan történt az eset. Valami ilyesmire gondoltam. Vajon ő is?
T. hdgy!
Alulírott Naomi Henger, folyó hó 12-től hat napon át tartózkodtam a fővárosban, melynek gyönyörűségére több alkalommal, más-más napszakban is rácsodálkoztam. Tudja van ez az emigráns szindrómám, amelyre az egyetlen gyógymód, ha láthatom a várost és benne azokat, akiket szeretek.
A baleset reggelén a régi kis pajtásaimat látogattam meg a Nádor utcában, ahonnan 13:02-kor távoztam egy aprócska zsákkal, amelyben színes madarak lapultak és reméltem, hogy valakinek kicsit később majd örömet okozok vele. Ez volt az egyetlen nap, amikor értékelhető volt az időjárás, sőt a belga klímához szokott szervezetemnek még meleg is volt, így vásároltam egy palack, jégbe hűtött, evian típusú ásványvizet, majd a Deák tér felé vettem az irányt. Elégedetten lépdeltem és a gyalogátkelőnél, ahogy az szokás megálltam, majd vártam, hogy a lámpa zöldre váltson. Váltott. Én pedig mint a rendíthetetlen ólomkatona, folytattam volna a menetelést, de egy sötétzöld, Mercedes típusú személygépkocsi ebben kegyetlenül meggátolt. Ekkor 13:16-ot mutatott az óra. Szóval szép nagy csattanással pattantam le az autó oldaláról, amely szerencsére nem jött olyan gyorsan, mint amennyire gyorsan jöhetett volna, végül is neki már piros volt. Nem tudtam, hogy ilyenkor mi a teendő, de amikor a fekete, hatvan körüli hölgy kiszólt, hogy : " I am sorry" és tovább akart hajtani kicsit elöntötte az agyamat a vörös köd és az autó ajtaját feltépve közöltem, hogy " Hey blind bitch! You are not going anywhere." Állt ott még egy hölgy, a lányával, akiről mindenképp fontosnak tartotta elmondani, hogy orvosnak készül. A kis wannabe medika pedig kioktatott, hogy ne beszéljek ilyen otrombán, nem látom, hogy az anyósülésen a néni mindjárt rosszul lesz!? Ettől, ha lehet kicsit még idegesebb lettem, de mondtam neki, hogy ha már orvosnak készül lássa el a nénit, én meg majdcsak elleszek az agyamba gyűrődött méhemmel. Édesanyja a védelmére kelt és egy eddig elhallgatott információt osztott meg velünk, így kiderült, hogy a kislány csak a napokban érettségizett. Nekem ettől, vagy talán a sokktól röhögnöm kellett és olthatatlan vágyat éreztem, hogy felidézzem a 17 évvel ezelőtti önmagam, aki tengerbiológusnak készül, de végül mégis inkább angoltanár lesz. Amikor túl voltam a féktelen kacagáson, akkor jött a második fázis. Leguggolva, összegörnyedve rázni kezdett a zokogás és közben a hasamat fájlaltam.
Ezen a ponton lépett be a történetbe az ismeretlen szőke hölgy és kelt a védelmemre, valamint roppant figyelmesen, a kezemben szorongatott palackból vizet locsolt egy zsebkendőre és törölgetni kezdte az arcomat. Hogy a kubai hölgy se maradjon támogatás nélkül, egy Germániába szakadt hazánkfia csapódott hozzá és jelentőségteljesen, mint egy hatóság intézkedni kezdett. Ezzel nem lett volna baj, de két dolog aggasztott vele kapcsolatban. Roppant kopasz és arrogáns volt, tudja az a fajta alkat, akit meglátva hajlamos az ember prejudikálni és beszarni. A másik, hogy nem értettem milyen minőségben van jelen, ugyanis a baleset idején nem volt a látómezőben. Nos, úgy döntöttem nem roncsizom össze a nadrágom, egyrészt mert a felsőruházatom már így is eléggé megtépázott volt- not to mention, hogy ez volt az egyik nyári favoritom- másrészt mert nagypofájú, kemény csaj vagyok. Szóval a simára borotvált fejű, sokpecsétgyűrűs, 50 körüli férfi, jött felém határozott léptekkel, eltökélten, hogy majd leoszt. "Mit cirkuszolsz, nem lett bajod, szépen továbbsétálhatsz!" Adott helyzetben a szúrós tekintetemet teljesen feleslegesen alkalmaztam volna, így csak annyit mondtam, hogy megvárhatja velem a helyszínelőket és majd akkor okoskodhat. Ettől persze pipa lett és idegesen járni kezdett az arccsontja. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem félek tőle, de mintha ellenkező hatást értem volna el nála. Ekkor kezdtünk klikkesedni. Én a szőke hölggyel, ő pedig a kubaival. A magyar mobilkártyámon nem volt már pénz, így a hölgy készségesen felajánlotta az ő készülékét. Ezzel előadódott a klasszikus, "ha vészhelyzetben csak egyvalakit hívhatnál-ki lenne az?"szituáció. Mivel anyámat 48 órán belül nem akartam kétszer sokkolni, úgy döntöttem, hogy okosan használom ki a felkínált lehetőséget és felhívtam Annát, hogy megmondjam nem fogok odaérni 2-re, mert elütöttek. 20 perc múlva ott állt mellettem, ami roppant jólesett és sírva borultam a vállára . A szőke hölgy időközben távozott, mert nagyon megrémült a kopasztól, a wannabe medika és az anyja pedig a helyszínelőkkel beszéltek. Ezt követően az én adataimat kérték, amit csak azzal a feltétellel voltam hajlandó elárulni, ha a tarembert eltávolítják. Ha vele akartam volna tudatni a címem és elérhetőségem, akkor megtettem volna már a helyszínelők megérkezéséig eltelt fél órában. Röviden vázoltam a történteket, majd nem sokkal ezután engedéllyel távoztam és a nap hátralévő részét remek hangulatban, bár némi alhasi fájdalommal töltöttem. Így emlékszem vissza arra a szerda délutánra, ami ha jobban belegondolok mégis inkább csütörtök volt.
OCD, vagy csak ártalmatlan rituálé?
Minden bizonnyal alaptalanul hibáztatom anyámat, ugyanis a szakirodalom szerint ez a kényszerbetegség (OCD - Obsessive Compulsive Disorder) valószínűleg az agy specifikus területeiben található idegi áramkörök abnormális működésével függ össze és nem családi problémák vagy gyermekkori élmények következménye. Puff neki! Tehát a tanult viselkedésformák , a környezettel és a hiedelmekkel való bármiféle párhuzam keresése felesleges lenne? Tehát nem azért megyek vissza megnézni, hogy bezártam-e a az ajtót, mert anyám is mindig ezt tette, hanem mert az én agyamban is a normálisnál kevesebb a fehérállomány? Ebből viszont miért nem következik automatikusan az, hogy a szürkeállomány nagyobb? És vajon a háromféle fehérállományi rostból melyikből van kevesebb? Melyik felelős ezért az egészért? Mitől függ, hogy csak hanyagul kirántom-e a zárból a kulcsot és kifordulok a lépcsőházból, vagy visszamegyek megbizonyosodni arról, hogy amit néhány másodperccel korábban csináltam tényleg valós és eredményes volt? És miért csak az ajtó? Miért nem a villany, a tűzhely, vagy a fürdőszobai csap? Ezt sem tudom rendesen csinálni, OCD-ben is csak a baseline-ig jutottam. És te? Te beletartozol abba a 2%-ba, amiben ott van Cameron Diaz, Billy Bob Thornton és Beckham is ?
, de leszarom. Nem plenáris ülésre, hanem egy könnyed délutánra szólt a meghívó, és igen, ha az emberek beszélgetnek, akkor megesik, hogy egymás szavába vágnak és nem külön-külön, egyenként kétperces hozzászólásban ismertetik az álláspontjukat az adott témában, de ez nem feltétlenül egyenlő a tisztelet hiányával. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy hülyén kellett magam éreznem az otthonomban és csak azért nem szóltam be, mert a neveltetésem nem teszi ezt lehetővé. Kicsit viaskodott ugyan bennem az átmenetileg elvesztett komfortérzet iránti vágy és a gyerekszoba, de végül a békesség kedvéért előbbiről kénytelen voltam lemondani. Soha többé nem teszem, mert ahogy a mondás is tartja: az én házam nem a te légvárad ...
