Ha kedd, akkor
BELGIUM!

retró

2001. július 21, reggel 7 óra

Olyan volt, mint a középiskolás évek alatt. Egyszer csak kinyílt a szobám ajtaja, és ott állt apám, a reggeli kávémmal.

- Hát te már ébren vagy?
- Persze, pár órát ha aludtam. Éjjel azon gondolkodtam, vajon milyen lesz. Hasonlít-e majd ahhoz, amilyennek elképzeltem.
- Boldog vagy? - kérdezte, miközben hatalmas kezével hátrasimította a hajam a szememből.
- Nagyon, de érdekel, hogy ez fokozható-e.- mondtam és felültem az ágyban, hogy úgy igyam meg a kávém
- Ez a legfontosabb, gyere kis fufi, öleld meg ősz öreg apádat.
- Mindenképp jelzőkkel kell illetned magunkat? Most ültetnél a tenyeredre, vagy dobálnál a levegőbe kis bubus!- mondtam nevetve és szorosan hozzábújtam, mint az apai jelenlétet gyakran nélkülöző, szeretetre éhes gyerek.
- Gyere, mennünk kell. Jó anyád már készülődik, "oltári" sürgölődés van a konyhában.
- Tudom, ez a villás reggeli ötlet nagyon szép tőle, de emiatt bujkálnom kell majd. Ő meg hulla fáradt lesz, mire színre kell lépnie.Ugye nincs még itt senki?
- Nincs, van még bő 2 órád, mielőtt beindul a menet.
- Akkor csapjunk bele. Neked is hamarosan át kell menned hozzánk, a fiú öltözőbe. A cuccaidat kikészítettem tegnap. A nappaliban találod a nagy fotelben.

valamikor 9 körül telefon

- Hogy álltok Gabóka?
- Hamarosan készül, a direkt erre a napra koszosított hajamból a konty. Tudod, kikötés volt, hogy minimum háromnapos legyen. Ott mi a helyzet?
- Megvannak, állvánnyal együtt. Leszállítom őket és megyek hozzátok. Már csak pár óra -mondja és érzem a hangján, hogy ő is mosolyog.
- Várlak, itt hamarosan bolondok háza lesz. Szerintem elkésünk.
- Dehogy késünk, minden rendben lesz.
- Most küldtem át az érintett férfiakat hozzánk, legalább ennyivel is kevesebben vagyunk itt. Jajj, még valami! Elhoznád a virágokat, nem bízom senki másban, akkora itt a káosz, hogy el sem hinnéd, de hamarosan megtapasztalod. Már az agyamba férkőzött a kérdés, hogy mi van, ha rossz lemezt adtunk le és mégsem a Dancing Queen orchestral változata fog megszólalni, hanem valami más.
- Nyugi, jövök, de most le kell tennem, rám került a sor.

11 tájban ,  pánikhangulatban

- Figyelj mama, nagyon köszönöm, hogy ezt a sok embert itt mind vendégül láttad, de egy óra múlva el kell indulnunk és még mindig fürdőköpenyben bujkálok, komplett sminkben, befésülve.
Szervezzük őket a nappaliba és csukjuk be az ajtót, vagy mindenki húzzon sétálni a Tabánba.
- Drága kislányom, ez a sok ember a családod. Van aki hajnal óta utazott, hogy itt legyen velünk ezen a napon, nem képzeled, hogy hagytam volna őket étlen-szomjan délután 4-ig.
- Ezt sosem feltételeztem, de hagyjuk most már őket emészteni. Üljön le mindenki a seggére, mert végre szeretném magamra ölteni a vattacukor jelmezt és ezt ekkora forgatagban nem tudom. Másrészt neked sem ártana már végre felöltöznöd. Nevezz meg 3 nőt a családból, aki rám segíti a cuccokat és már itt sem vagyok.

néhány perccel később

- De mi lesz, ha pisilnem kell, ebben képtelenség. Miért nem szólt nekem senki a katéter fontosságáról?
- Gabóka, ne hülyülj, majd elviszlek pisilni.
- De Judit, ez minimum kétemberes! Nem ihatok egész nap. Várj, hol a gyöngysor, tegnap kikészítettem és most nincs itt.
- Figyu Detti, láttam kint egy nagy dobozt becsomagolva. Van rajta valami tekla szerű gyöngysor díszítésként. Lekapnád róla, szerintem az is jó lesz.
- Hozom szivi, ne aggódj.

13:00
- Gyönyörű vagy!
- Ja, mint egy óriás vattacukor, de nem érdekel, mert boldog vagyok. Neked is jól áll ám a smoking.
- Anyád már sír.
-Tudom, a tied is, de várd ki mi lesz a templomban. Akár még mi is becsatlakozhatunk.
- Ki az a nő a lila kalapban?
- Fogalmam sincs, azt hittem a te rokonod.
- Még az is lehet, de sosem láttam. Mindegy, azt hiszem indulnunk kell. Kész vagy?
- Igen, csak egy dolog nem hagy nyugodni. Vajon milyen meglepetéssel készül Tirpi. Egy hónapja lebegteti, de még ötletem sincs.
- Nyugi, őt ismerve nagyobb közönség elé tartogatja, itt még biztonságban vagyunk.

Valahogy így történt. Hajnalban, amikor a nagy abroncsos cuccban, mezítláb behuppantam a kocsiba elégedetten és boldogan szorongattuk egymás kezét Tökivel. Pont 9 éve, de mintha ma lett volna...

Ez pedig tényleg ma volt.

Az apai ág

Kapcsolatunk méltánytalanul rövid, ámde annál tartalmasabb volt. Kilenc évig tartott. Így van ez, ha kései gyermekek, kései gyermeke vagy. Nem voltam még 3, amikor a kórházi ágyánál illedelmesen bemutatkoztam neki és egy csokor virágot adtam abba a kezébe, amelyik nem volt begipszelve. Már az első találkozás után feltétel nélkül szerettük egymást és az érzés attól a pillanattól kezdve minden hétvégén csak erősödött. Emlékszem arra az őszinte gyermeki izgatottságra, ami péntek délutánonként a vonaton ülve erőt vett rajtam. Emlékszem a lépcsőházat belengő húsleves illatra, a türelmetlen lépteimre, ahogy a lépcsősort szedtem, amelynek tetején ott állt hófehér hajjal és ölelésre tárt karokkal. Előttem van, ahogy az ablak mellett álló varrógép előtt ül, követhetetlen gyorsasággal horgol és közben mesél én pedig nagyra nyitott szemekkel, érdeklődve hallgatom, amíg el nem alszom. Istenem, azok a reggeli kakaók a sárga, macis bögréből! Ha csak egy pár évig részesei lehettünk volna még egymás életének! Ha csak egy kicsit tovább mesélhetett volna!

Mostanában sokat gondolok rá. Talán azért, mert nekem ő volt az egyetlen, neki pedig én. Vagy egyszerűen csak azért, mert rettenetesen hiányzik...

A kezdet

A múlt heti nagytakarítás során, a hűtő és az ott elhelyezett mágnesek törölgetése közben hatalmába kerített a nosztalgia. Van ott ugyanis két kicsi, szív formájú, mágneses keret, amiben ott virít a kezdeti Töki és Zsabó. Gondoltam megörökítem, mielőtt teljesen az enyészeté lesz, így amikor a gyerekeink bizonyíték után kutatnak, hogy valóban tőlünk örökölték-e a pazar génkészletet, akkor majd könnyedén és persze szemrebbenés nélkül mondhatjuk: "Igen, apátok ilyen fess ember volt és akkoriban még anyátok is kinézett valahogy. Pontosan ilyen állapotban találtunk egymásra, a többit meg az idő művelte velünk."

Rohan az idő

A minap Jancsika megkérdezte, hogy honnan a jelentős, bár passzív germán szókincsem, amire kénytelen voltam azt felelni, hogy a TV-ből. Ugyanis a 80-as évek végén, amikor már volt kábeltévénk, rendszeresen néztem a külföldi csatornákat. Pl a német RTL hőskorából a Der Preis ist heiß adásait.  Tulajdonképpen pont ezért használhatatlan a germán szókincsem, mert hiába villognék olyan kifejezésekkel, mint az"ejne nígelnagelnóje autó" nem volna értelme. Szerintem az én generációm még emlékzik ezekre a műsorokra, vagy pl az MTV nagy sikerű vetélkedőjére a Remote Control-ra .

Régen mindig azt hittem lehetetlen, hogy az embernek 20-25 éves emlékei legyenek, mert akkor már öreg. Nekem vannak. 3 hét és 34  leszek.

Lehet választani

Hiányzik egy

Idén esedékes a 20 éves általános iskolai osztálytalálkozónk. Érdekes kis csapat voltunk, megalomán osztályfőnökkel, de teher alatt nőtt a pálma. Sokan egy környéken laktunk így még a középiskolás évek alatt is szinte naponta találkoztunk. Veled például mindig a Naphegy utca sarkán futottam össze azokon a reggeleken, amikor épp nem voltam késésben. Te viszont igen, mert a Színyei kicsit messzebb volt, mint a Szilágyi. A találkozások egyre ritkultak, de tudtunk egymásról, így aztán amikor a szalagavató előtt partner nélkül maradtam Téged hívtalak, hogy lejts velem palotást a nagy napon. Habozás nélkül igent mondtál és onnantól kezdve minden kedden délután együtt botladoztunk a kis tornateremben. Előttem van ahogy mosolyogva bocsánatot kérsz minden alkalommal amikor lábamra lépsz. Végül nem lett palotás, mert az iskola vezetősége úgy ítélte meg, hogy nem tudjuk elég jól a fonót és nem éghetünk be az ünnepségen. Abbamaradtak hát a próbák, nem találkoztunk keddenként, sőt egyre ritkábban találkoztunk. Végül már csak az éves találkozókon láttuk egymást viszont, s bár olyankor az ember mindig ezer felé szakadt, mindig váltottunk pár szót. Utoljára talán három éve láttalak. Egy nagy bevásárlóközpontban vekengtem , amikor megveregetted a vállam és boldogan öleltük meg egymást újra. Egy kávé mellett megpróbáltuk behozni ami kimaradt, de esélyünk sem volt. Te mint mindig , mosolyogva elnézést kértél és elbúcsúztunk. Legközelebb a népszerű közösségi portálon kattantunk egymásra de nem bocsátkoztunk hosszas levelezgetésbe, tudván, hogy mostmár nem veszítjük szem elől a másikat, hiszen úgyis ott vagyunk valahol egymás listáján. Aztán tegnap este megnyitottam az említett portálon a mailboxomat, gondoltam kötelező jelleggel megválaszolom az újévi jókívánságokat, de tucatlevelek között volt kettő, ami a te címedről, édesanyád nevében lett elküldve sokszáz embernek. Hosszú percekig csak néztem az üzenet címét és nem értettem. Azon gondolkodtam, hogy miféle beteg elme viccelődne ilyesmivel és végül kinyitottam. Ahogy olvastam fel sem fogtam, csak hagytam, hogy a feltóduló emlékek hatalmukba kerítsenek. Ahogy a nagyszünetben Luki-boogiet énekelsz Krisztának vagy ahogy Sotival kézenfogva a szöuli olimpia lázában, a Koreana nyitódalának refrénjét éneklitek "hand in hand we stand, all across the land, hand in hand we can start to understand" azért csak ezt a részt mert gondolom ennyi megy halandzsázás nélkül. Nem, nem tudom elhinni. Még egyszer elolvasom, olvasnám, de a könnyektől már nem látom a betűket. Fel nem  foghatom, hogy "tanárnőnek tisztelettel jelentem, hiányzik egy" hogy a 8.b. osztálylétszáma sosem lesz már teljes, hogy a 20 éves találkozó a ravatalodnál lesz, mert karácsony napján el kellett menned oda, ahonnan még senki sem tért vissza, de ahol egyszer talán mind újra együtt leszünk.

Nyugodj békében Vasi.

10 év után

Nem hiszek a földi igazságszolgáltatásban. A hír, hogy elfogták az Aranykéz utcai robbantás egyik gyanúsítottját, régi és mély sebeket szakított föl. Eszembe jutott Tündi örökké mosolygós arca, aztán a sok ember a ravatalánál és a rengeteg sárga rózsa a sírján. Mi minden várt volna még rá! De rosszkor volt, rossz helyen.

Dögölj meg Jozef Rohác!!!

Az elveszett csomag-2. rész

Nem vagyok filmes blog, így valószínű kellő szakértelemmel sem tudok nyilatkozni a filmről, de amit biztosan állíthatok, hogy ott lesz aközött a néhány között, ami elé majd a gyerekeimet leültetem, ha eljön az ideje. A film egyébként 1998-ban készült Carl Friedman regényéből Jeroen Krabbé rendezésében. Rendezőként ez az első munkája, de színészként számos produkcióban szerepelt,( talán a Farinelli a kasztráltból emlékezhetünk rá, ugyanis ő alakította Handelt). 

A történet a hetvenes évek elején játszódik Antwerpenben. Chaya Silberschmidt (Laura Fraser) egy rendkívül felvilágosult, nyílt és őszinte zsidó lány, aki filozófiát tanul az egyetemen és a vallást egyáltalán nem gyakorolja. Szülei mindketten megjárták Auschwitzot, de másként próbálják feldolgozni. Az apja (Maximillian Schell) a nácik elől menekülve, két bőröndbe zsúfolta a számára fontos tárgyakat, de el kellett ásnia egy ház udvarán. Most, közel 30év elteltével, régi újságokban és könyvekben rábukkan a házra és megszállottan járja Antwerpent, hogy hol kezdjen ásni. Chaya szüleitől külön él és alkalmi munkákból tartja el magát. Amikor munka nélkül marad, öreg barátja Yacov Apfelschnitt (Topol) siet a segítségére. Egy ötgyermekes chaszid család keres segítséget a gyerekek mellé. Chaya először hallani sem akar róla, de végül átbuszozik a városon és öreg barátja segítségével képet kap, a számára eddig teljesen ismeretlen világról. A családban három fiúgyermek és egy lány ikerpár van. A fiúk közül a legkisebb, a tündéri Shimcha bár már négy éves elmúlt, még mindig nem beszél és időnként a nadrágjába vizel. Chaya azonnal megkedveli a kisfiút és hamar kiderül, hogy az érzés kölcsönös. Délutáni sétáik a közeli parkban lévő tóhoz vezetnek, ahol kacsát etetnek és hamarosan ez lesz Simcha kedvenc foglalatossága. Néhány hét elteltével a gyerek beszélni kezd és a széder estén ő idéz a Haggadahból... Nem akarom az egész történetet elmesélni, de annyit mindenképp el kell mondanom, hogy a kiváló szereplőgárda csak még varázslatosabbá teszi az alkotást. Nagy nehezen megtaláltam az egyetlen, neten elérhető trailert, úgyhogy most ide ágyazom!

A sehány éves kislány

A polcon keresgéltem valamit, amikor a kezembe akadt egy, a számomra igen meghatározó könyv, ami a kiköltözésünkkor bekerült abba a kis dobozba, amibe a személyes tárgyainkat és néhány kedvencet helyezhettünk. Kicsit meggyötört és rongyos, de érdekes érzéseket generált bennem. Régen mindig arra vágytam, hogy végre felnőtt lehessek, most pedig néha azt kívánom bárcsak gyerek lehetnék újra. Szóval rábukkantam a gyönygszemre ismét és eszembe jutott néhány kedves, de nem feltétlenül összefüggő történet, abból az idószakból, amikor először kezdett foglalkoztatni a másik nem létezése.

Vidéken laktunk és bár a ház már komfortosítva volt, a szüleim a kinti pottyantós wc-t gondolom nosztalgiai, vagy talán praktikus okokból megtartották.(később csodás fügefát telepítettünk a tövébe, ami öklömnyi méretű gyümölcsöket termett) Amikor a papám otthon volt, akkor néha ide menekült egy-egy érdekesebb újságcikkel, vagy könyvvel. Természetesen én magam nem emlékszem ennyire élesen az akkori eseményekre, de feltételezem, hogy anyám hitelesen adta vissza a történetet, amely bekerült a családi legendáriumba. Szóval kb 2-2,5 éves lehettem, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy vajon a fiúk mivel pisilnek. Egyke lévén, az egyetlen felnőtt férfi a közelemben az apám volt, így természetes, hogy az övét akartam megnézni, így gyakran követtem a kerti fapadosig, réseket keresve az ajtón leskelődtem és közben azt követeltem, hogy azonnal mutassa meg a cuniját-igen, anyám ezt a verziót tanította meg nekem a fürdetések során. Nos egy-egy ilyen attack alkalmával apám azonnal anyám segítségéért kiáltott és én nem értettem, hogy miért nem engedik, hogy lássam végre mi van neki. Nem tudom, hogy lankadt-e az érdeklődésem, de az biztos, hogy az óvoda első napja után újra felhoztam a témát, de akkor már büszkén jelentettem ki, hogy "a fiúk, olyan locsolóval pisilnek". Ez persze nem kis derültséget okozott a családban, de laglább nem hagyták ennyiben a dolgot és bár még olvasni nem tudtam, az anyukám, akit mai fejjel kicsit prűdnek titulánék, megvette nekem azt a könyvet, amibe még így közel 30 év elteltével is szívesen lapozok bele. Nemcsak mert gyerek szemmel és mégsem hülyére véve láttatja az egész rendszert, hanem mert káprázatosan szépek benne az illusztrációk is, amiket maga a szerző készített. Alig várom, hogy egyszer majd tovább adhassam az én gyerekeimnek. Mert bár azóta millió kiadásban megjelent újra, mégis csak az a rongyos, agyon forgatott darab az igazi.  

7 év II.

2004

Több helyen is utolsó körös vagyok, de valahogy, mindig becsusszan elém egy jobb, egy alkalmasabb, vagy egy belsős.  Februárban megkapom az értesítést arról, hogy sikerült az írásbeli vizsgám első része, így tovább javítják, most már a második részt. Áprilisban és májusban további két értesítést kapok, a javítás befejeződött, a továbbiakról értesítenek. A meleg szervezettől április végén távozom, mindenkitől békességben elválva. Májusan kezdek az új helyen. Először dolgozom profit szférában. Az alapítványosdi után új ez nekem, és a heti meetingeken csak kapkodom a fejem. Irodavezető vagyok , de az idő nagy részében számlákat generálok. Júniusban megkapom a behívómat a szóbeli vizsgákra és még ugyanebben a hónapban végre a kezembe kapom a diplomámat. Az EUs próbálkozásomról csak a legszűkebb család és pár barát tud, így failure esetén csak keveseknek kell magyarázkodni. Szeptember 10-én Brüsszelbe repülök, hogy másnap egy 6 tagú bizottság kérdéseire próbáljak megfelelni. Összességében pozitív érzésekkel távozom, de feleslegesen nem reménykedem, az élet  megy tovább. Októberben megszületnek Sadie gyermekei, szám szerint 11-en és innentől kb 4 hónapra fenekestül fordul fel az életünk. A gyermekek apjának gazdáival felváltva látunk el ügyeletet a kölykök mellett,  az estéim jelentős részét pedig  tökpüré elkészítése és otthonunk tisztán tartása teszi ki. December 8-án megjön az értesítés, hogy felkerültem a merit listre, ami még nem garantálja, hogy állásom is lesz. Blogolásba kezdek, mert az jó-mondják mások.

2005

Az újévben az első utam az orvoshoz vezet, hogy időpontot egyeztessünk PCO-m átmeneti megszüntetésére. A műtétet nyárra ütemezzük. Februárban apám átesik egy komoly szívműtéten, amely nem kis izgalmat generál a családban, de szerencsére gyorsan gyógyul és rendbe jön. Kökény visszakerül hozzánk és rövid gondolkodás után úgy döntünk marad. Ugyanekkor megkapom az értesítést, hogy március végén 8 állásinterjún, valamint egy orvosi vizsgálaton van jelenésem Brüsszelben. Még aznap este a Tabánban kutyasétáltatás alkalmával kétszer seggreülök a tükörjégen, melynek eredményeként 3 hétre gipszbe kerül a jobb lábam. Átmeneti mozgásképtelenségem senkit nem hat meg a gyárban, így egy hét után taxit küldenek értem minden reggel, csak legyek bent. Én közben 10napon át kitartóan lövöm magam hasfalba az előírt módon fraxiparine-nal.Húsvétkor rokonlátogatás címszóval újra Brüsszelbe megyek. 6 interjúm van ott és 2 Luxemburgban. Még ott vagyok, amikor az első helyről visszahívnak, hogy én kellek. Kicsit megborul a világ, végül egy másik ajánlatot fogadok el. Otthon nagy az örömködés, azt gondoljuk elegendő idő van a felkészülésre, amikor jön a telefon, hogy júliusi kezdéssel akarnak. Tökivel meghozzuk a döntést, és arra jutunk, hogy lépni kell. Két hónap alatt megpróbálunk mindent elintézni. Én június 14-én egy bőrönddel érkezem, ő 4 nappal később a kutyákkal és néhány doboz személyes holmival a kölcsön kocsi csomagtartójában. Isteni gondoskodás, hogy 2 nap alatt találok lakást, így mire megérkeznek van hol héderelnünk, sőt az ócskapiacon beszerzett vendégágyon tudjuk altatni Tirpit, aki kihozta a családot. Az első karácsony távol az otthonunktól és a szeretteinktől. Örömmámorban kéne úsznunk a hatalmas lehetőség miatt, de mindkettőnket gyötör a honvágy. Szerencsére J meglátogat minket és ez kicsit viselhetőbbé teszi az ittlétet.

2006

Kezd világossá válni, hogy nem a legjobb lehetőséget választottam. A főnökőm elképzelései a managementről igazán abszurdak. Új vagyok, kelet-európai vagyok, próbaidőn vagyok, kihasználható vagyok. Nagy nehezen letelik a 9 hónap próbaidőm és véglegesítenek. Lakás keresésbe kezdünk és végül Májusban megvesszük a Brüsszel külsőn található társasház földszinti pecóját. Ugyanebben a hónapban megvesszük életünk első autóját, amit átmenetileg a barátunk garázsában helyezünk el. Július 2-án beköltözünk és kezdetét veszi a felújítás. Töki fest, burkol, parkettát csiszol és teljesen univerzális. Én reggelente már gyomorgörccsel megyek be a munkahelyemre és tudom, hogy ez hosszútávon nem jó. Naponta aláz meg a főnököm és tehetetlen vagyok. Végül novemberben a sors úgy dönt, hogy kegyes lesz hozzám és kapok egy remek ajánlatot, amit habozás nélkül fogadok el. Az egészségügyi problémáim kb ezzel azonos időben szűnnek meg. Boldogságban telnek a karácsonyi ünnepek a frissen felújított és kedvünkre berendezett otthonunkban, amit még 30 évig a nagylelkű bankkal közösen birtokolunk. Egyetlen dolog árnyékol be mindent konstansan ez pedig a család és a barátok hiánya.

2007

Az új munkahelyemen minden rendben van. A munka többszöröse az eddiginek, de észre sem veszem, hiszen remek a vezetőség és a csapat is. Két dolog megoldatlan az életünkben, a gyerek kérdés és Töki munkavállalása. A gyerek kérdést érthető okok miatt még mindig pihentetjük, ugyanis egy keresetből élünk, ami kiesne abban az esetben, ha most bevállalnánk a családalapítást. Töki kicsit megborul a hiábavaló próbálkozások miatt, de végül szeptemberben számára is nyílik lehetőség. Bejelentkezik a vizsgákra és sikerrel veszi az első fordulót. A másodikat dec.14-re ütemezik. Erre készül most és itt tartunk per pillanat.

7 év I.

Pepperke vont be ebbe az újabb blogos láncba. Visszatekintés az elmúlt 7 évre. Nem rossz az ötlet, így év végén egyébként is hajlamos az ember a számvetésre.

2000

Dolgozom az aranybányában, ahol remek a társaság. Ez az második év, hogy magántanítás mellett nyelviskolában is próbálkozom. Nagy cég, kis alkalmazottjaihoz járok hetente kétszer. Sosem készülnek, hülyének néznek, azt hiszik én sosem voltam lógós diák. Sikerélmény minimális, viszont napi 3 órát utazom. A munkahelyemen látszatra minden rendben, a szociális életem tökéletes- életre szóló barátságot kötök 3 emberrel is. (Ezt azért tudom biztosan, mert az évek igazolták.) Hétvégenként tanítok, bulizom és nagy előszeretettel keresem maryjane társaságát.

2001

Az év első fele hajtással és tervezéssel telik. Én minden szart elvállalok, fordítok, tanítok, dolgozom napi 14-15 órát. Tökinek is két melója van dolgozunk, és szorgalmasan gyűjtünk mint a méhecskék. Februárban belekezdek a 85. fogyókúrába, attól rettegve, hogy nem lesz menyasszonyi ruha, ami rám jön. Végül mégis akad, elég szép, amit  J-vel vadászunk le. Márciusban lefoglaljuk a házasságkötő termet, áprilisban a templomot. Július 21-én du fél 4-kor végül kb 100 barát és a család jelenlétében kimondjuk a boldogítót és közel 8 együtt töltött év után házasok leszünk. Az összetáncolt zsetonból Londonba megyünk, reggelente a Hyde parkban reggelizünk, délután a Tate-ben csodálkozunk. Az oxford streeten eszünk életünkben először és feltehetően utoljára köménymagos pizzát. Boldogok vagyunk! Hazatérve azonnal indulunk tovább a barátokkal közös nyaralásra. Az év hátralévő része rózsaszín ködben telne, de kiderül, hogy megszűnik a program ahol dolgozom és év elejétől leépítenek.

2002

A hétjegyű végkielégítésemet, abban a reményben, hogy rövid időn belül találok munkát, lakásfelújításra és magunkra költöm. Május környékén már elbizonytalanodom, hogy van-e még helyem ebben a világban. Csak a tanításból élek, de hiányozni kezd a napi rutin, a "bemegyek, ott vagyok, hazamegyek". Az államvizsgámon a második tételt húzom, amikor a Pszicholingvisztika tanár közli, hogy nála nincs érvényes évvégi jegyem. Én viszont tudom, hogy van. Néhány telefon után a vizsgabiztos visszajön és közli, hogy adminisztrációs hiba történt és nekem nem szabadna ott lennem. Azonnal felfüggeszt, a legördülő könnycseppjeim láttán pedig azt mondja "Ne hisztizzen", amire annyit válaszolok, hogy a hisztiről elsőként fog értesülni, és ez még nem az. Levelezésbe kezdek a sulival, de mire a bocsánatkérő levelük és a vizsga engedélyezése megjön, már lecsúszom a keresztféléves vizsgáról, így csak a következő évben próbálhatom újra. Ebben az évben is elmegyünk a barátokkal közös nyaralásra, amiről nem sejtjük, hogy az utolsó, mivel a tárasság szétzilálódik. Ennek a nyaralásnak az örök emléke Sadie, aki ekkor csatlakozik a családhoz. Munka után való kétségbeesett keresgélésem hiábavalónak tűnik, már kezdem feladni, amikor visszahívnak "A " meleg szervezettől, hogy én kellek. A pénz nem sok, de fixnek jó. A sors fintora, hogy a fizetésemet közvetve ugyanattól az ürgétől kapom, aki leépített.  Kedvelem a munkám, pályázatokat írok, idegen nyelvű levlezek és remek társaságban vagyok. Az óráimat a magam kedvére szervezem, mert csak 6-órát dolgozom azt is vagy délelőtt, vagy délután. A magánéletünk tökéletesen rendben, gyereket szeretnénk és próbálkozunk kitartóan.

2003

A munkahelyemen minden rendben, bevontak a hív-aids prevenciós kutatásba. Esténként és hétvégenként hetero és meleg szórakozóhelyekre járok rekrutálni, hét közben pedig interjúkat készítek a csoportjaimmal. Érdekes, hasznosnak érzem magam és megbecsülöm, hogy vadidegen fiatalok avatnak be a legintimebb titkaikba. A kutatást szponzoráló amerikai egyetem jól fizet, így financiálisan is helyre jövünk. Gyerek még mindig nem kopogtat, így a későbbi pofára esést elkerülendő vizsgálatra jelentkezünk az egyik meddőségi centrumba. Az első konzultáció alkalmával 25.000 pénzt hagyok a fiatal orvos irodájában, aminek fala tele apró szépségekről készült képekkel. Bizakodó vagyok. Nem sokáig, mert kiderül, hogy PCO-m van, ami jelentősen megnehezíti a teherbeesést, sőt! Kicsit jegeljük a kétségbeesett próbálkozást és másra helyeződik a prioritás. Egy májusi délutánon anyám barátnője egy napilapot lengetve a kezében közelít és azt hajtogatja, hogy "Ezt meg kell próbálnod!" Az EU-s 'konkúrra' a határidő lejárta előtt 10 perccel sikerül submittálnom a jelentkezésemet és a 591814-es sorszámmal regisztrálnak. A munkahelyemen időközben változnak a körülmények és az egyik új főnököm aknamunkába kezd. Szeretném azt gondolni, hogy pusztán kémia a dolog, nem pedig szakmai féltékenység, de a mesterségesen generált konfliktusok, az alaptalan vádaskodás döntésre kényszerít és újra álláskeresésbe kezdek. Novemberben lenyomom az első kört az EUs válogatón és várok türelmesen , hogy lesz-e tovább.

Egyszer volt

Szombat volt, épp végeztünk az őszi nagytakarítással, amikor a tálaló tetején megcsörrent a telefon. Egy barátnőm bulizni invitált, de semmi kedvem nem volt menni. Anyám kérdésére, hogy ki volt az, elmondtam és hozzátettem, hogy nem megyek sehova. Anyám nem volt lelkes támogatója a szombat esténkénti kimaradásaimnak, de most olyat tett, amit előtte soha.

-Kapcsolódj ki, egész nap dolgoztunk, pihenj egy kicsit és este csatlakozz hozzájuk! -majd kissé kopott pénztárcája után nyúlt, -ami hónap vége lévén nem duzzadt a pénztől - és egy ezrest meg egy ötszázast nyomott a kezembe. Akkoriban ez több, mint elég volt arra, hogy jól érezzem magam és esetleg taxival térjek haza az éjszaka közepén. Amire, mint az később kiderült nem volt szükség mert jól őrzött lányok voltunk mind, és az egyik apukát éjjel 1-re beszervezték, hogy értünk jöjjön.

Pár órával később, már ott álldogáltunk a táncparkett melletti dobogón és vártuk, hogy kedvünkre való zene következzen. Ekkor odalépett egy srác, ragyogó barna szemekkel, hibátlan mosollyal és azt kérdezte van-e kedvünk beszélgetni. A többiek azonnal rávágták az igent, majd a fiú hozzám fordult. Már egy ideje csevegtünk, kiderült, hogy 4 hónappal fiatalabb épp érettségi előtt áll. Aztán italért indult és megkérdezte mit hozhat nekem. Pár perccel később egy korsó sörrel és egy vodka naranccsal tért vissza mellém, majd leültünk a dobogón, szorosan egymás mellé. Eddig tökéletes forgatókönyv szerint zajlott minden. Igen ám, de egy óvatlan pillanatban, miközben megpróbálta a derekamat átölelni, felborította az addig mellettem nyugvó söröskorsót, melytől jókora folt keletkezett a nadrágomon. Pedáns lány lévén azonnal a mosdó felé vettem az irányt, de elfeledkeztem a dobogóról és melléléptem. Ennek következtében kitört a cipőm sarka. Innentől kezdve, nem érdekelt a sörfolt a nadrágomon, csak az számított, hogy valahogy megálljak a lábamon. Kínkeservesen, a fal mellett állva, valahogy visszakopácsoltam a lifegő sarkat és bénán mosolyogva ott álltam ismét előtte. Ekkor megragadta a kezemet és táncolni vitt.

Azt hiszem, hogy a "my car is fast and my teeth is shiney" résznél, már csókolóztunk és onnantól kezdve az este hátralevő részében elválaszthatatlanok voltunk. Csak az óra átállításról feledkeztünk el, így az előirányzottnál pontosan egy órával korábban kellett lelépnünk, mert az értünk jövő gondos apuka, már az utcán toporzékolt járó motorral. A srác elkérte a számom, én megadtam, de azt gondoltam úgysem hív majd. De hirtelen ő is velünk akart jönni, hogy hazakísérjen. Bezsúfolódtunk hát öten az opel hátsó ülésére és haza indultunk. Én voltam az első állomás, így hamar a kapualjban találtuk magunkat. 3 órája volt még az első villamosig, így azt javasolta sétáljunk. Csak annyit kértem, hogy várjon 2 percet amíg a "szöges cipőt" tornacsukára cserélem. Pár perccel később kéz a kézben andalogtunk az Orvos lépcső felé, melynek minden fokán csókot váltottunk. Negyed 5 körül jött az első villamos, amire mielőtt felszállt volna, megbeszéltük, hogy délután találkozunk a Moszkván. Így lett. Felmentünk a várba, ahol a Dísz tér melletti padon ülve, megkérdezte sután, hogy volna-e kedvem vele járni. Azt feleltem megpróbálhatjuk.  Ennek pontosan ma 14 éve. A srácot Tökinek hívják és én azóta sem tudom, hogy kinek kell hálásnak lennem, amiért akkor este az útjaink találkoztak.

In memoriam

"Az 1998. július 2-án Budapest belvárosában, az Aranykéz utcában elkövetett, négy halálos áldozatot okozó robbantás elkövetőit, megbízóit mindmáig nem sikerült elfogniuk a hatóságoknak." NOL 2005.05.31- az ügyet később megoldatlanul lezárták.

Holnap lesz kilenc éve, hogy a lány, merő kötelességtudatból, a Labirintus hátsó lépcsőjén át a szállító után sietett, hogy átadja neki az ottfelejtett szállítólevelet, amikor az utcára érve a kis Polskiba rejtett 4 kilónyi TNT felrobbant.

Azon a napon, az előrehozott szülinapom vendéglistáját néztem, amikor a sorban a lány nevéhez értem. -Még a vidéki kisvárosból ismertük egymást. Egy zeneiskolába jártunk, összefutottunk nyári táborokban, vagy hétvégenként szüleink kosarát fogva a piacon. Nyolc évvel később, úgy hozta a sors, hogy a belvárosi üzletközpontban két egymás melletti boltban dolgoztunk. Mintha nem is lett volna a 8 éves filmszakadás, ott folytattuk, ahol gyerekként abbahagytuk. Nosztalgiáztunk, buliztunk, éltük a huszonéves lányok "gondtalan" életét. Havonta egyszer együtt utaztunk haza a szülővárosunkba, Ő anyám és én. Én később másik munkahelyre kerültem, de a barátságunk megmaradt- Éppen ezért, amikor a nevéhez értem a listán, azt gondoltam személyesen kézbesítem a meghívást, hiszen viszonylag közel dolgoztunk egymáshoz.  Épp indulni készültem, amikor a korai ebédszünetből visszatérő kolléganőm közölte, hogy a Váci utca környékét kerüljem, meg egyébként sem lehet bejutni, mert valami robbantás miatt lezárták.  Abban az ostoba tudatban, hogy a rossz dolgok mindig másokkal történnek és nem velünk vagy a barátainkkal és szeretteinkkel, tovább folytattam a munkám és néha rápillantottam a friss hírekre.

Délután három óra lehetett amikor hívni kezdtem a mobilját, közben pedig folyamatosan követtem a híreket, hátha több információval tudnak szolgálni. Késő délutánra már annyit lehetett tudni, hogy az áldozatok között van egy fiatal eladólány is. Ez mit sem segített, hiszen az adott üzletházban más sem dolgozott, csak több tucat  fiatal lány. Este aztán anyám felhívott, hogy híradóban annyit mondtak a fiatal lányról, hogy adott vidéki kisvárosba való. "Nem, az valami tévedés lesz, az nem lehet"-zokogtam a telefonba. Anyám elcsukló hangon próbált nyugtatni, de ettől függetlenül átsírtam az éjszakát. Mivel a mobilja másnap is elérhetetlen volt egyetlen megoldás maradt, hogy kiderítsem mi van vele. Emlékeztem,hogy az üzletházban két nyilvános telefon is van, egyik pont az ő üzletüknél, a másik pedig a férfi ruhaboltnál. Akkoriban még nem sűrűn cserélődött a személyzet, így tudtam, hogy ismerős hang fogja felvenni. "Szia , csak annyit mondj, hogy nem Tündér, az " A válasz már összemosódott a feltörő zokogással. Némán letettem a kagylót, kiültem a teraszra és bámulni kezdtem eget, közben pedig megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.

Az édesapja mellé temették, aki pár hónappal előtte távozott. Buszok érkeztek a fővárosból, hogy a bolt összes dolgozója elkísérhesse az utolsó útjára.   Ha valaki légi felvételt készített volna a hömpölygő gyászmenetről, akkor a nagy feketeségben több száz apró sárga pöttyöt lehetett volna felfedezni, mert mindenki kezében ott volt Tüdér kedvenc virága a sárga rózsa.

A 32. születésnapomat tervezem, listát írok, de egy név már 9 éve hiányzik róla...

Looking back

Semmiéle nagyobb volumenű visszatekintésre nem kell gondolni. Most még nem. Pusztán annyi az egész, hogy hollandiai kirándulásunk régi emlékeket ébresztett bennem. Az elmúlt közel 32 év során kb 12-15 alkalommal jártam az országban. Vannak a családnak régi barátai Eindhovenben, de mégis a legtöbbet látott városok Rotterdam és Amszerdam, azoknak is a kikötője, amit már annyira jól ismerek, hogy sosem tévednék el, ha újra ott járnék. Az megint más kérdés, hogy miért járnék újra mondjuk Amszterdam teherforgalmi kikötőjében, amikor apám már 10 éve visszavonult. Eszembe jutott az az érzés, amikor 5 évesen a torkomban dobogó szívvel várom, hogy az én nagy és erős apukám fél év után a karjára kapjon, hogy belenézhessek a parancsnoki hídon a műszerekbe és hogy a kormányos matróz elhitesse velem, hogy tényleg én irányítom a 15 ezer tonnás jószágot. Aztán este, a rengeteg élménytől fáradtan felmászom az apám kabinjában az ágya fölé külön a számomra készített emeletre és a kerek ablakon át elalvásig  bámulom a végtelennek tűnő tengert, amint a hold fénye gyönyörűen bevilágítja. Néha azt kívánom bárcsak még ott tartanánk...

ez komoly

Életemben kétszer voltam a vidámparkban. Egyszer a csillebérci úttörőtábor kötelékében, egyszer pedig nem tudom. A tábori, kéthetes elzárást jutalmul kaptam. Na nem a kimagasló tanulmányi eredményemért, hanem kiváló közösségi munkáért (értsd. tanítás utáni teremtakarítás, zongoratörölgetés, stb). Sokat tanakodtunk anyámmal , hogy a táborba való beköltözés vajon milyen hatással lesz rám. Azaz leszek-e bipoláris, ha rom.kat. neveltetésem, valamint a hittanórákon hallottak után megismerkedem a szocialista eszmékkel. De szerencsére a kis ministráns és az ifjú úttörő jól megfértek egymással. Legalábbis arra a két hétre. Természetesen, a jutalmat kiosztó osztályfőnököm is jelen volt mint táborvezető helyettes. Ezalatt a két hét alatt jöttem rá arra, hogy az  észak koreai konyha egyik gyöngyszeme a szárított hering, melynek nemcsak a szaga "kiváló", de hosszú hetekig eltartható hűtés nélkül. Ekkor ismerkedtem meg a hullámvasúttal is, valamint az egész faállványzattal, amin a gép közlekedett. Történt ugyanis, hogy a szerelvény, amiben számos kis pajtásommal ültem, megállt egy emelkedő végén. Pont a csúcson. Az extra izgalom és a csodálatos kilátás kb 30 másodpercig volt élvezhető, aztán úrrá lett rajtunk a pánik, mivel a másik kocsi nem állt meg, ergo full sebességgel száguldott a pályán és várható volt, hogy előbb vagy utóbb odaér hozzánk. A vezetőnk síppal jelzett a másiknak, aki hamarosan megállt. Életem egyik legdrámaibb pillanata, amikor a vezetőt és kis pajtásaimat követve mászom le az állványzaton és közben átintegetek a bölénynek az állatkertbe. Két nappal később a libegő állt meg velünk. Ekkor kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy esetleg paranormális vagyok. Mindegy. Ez az egész történet az elvarázsolt kastély kapcsán jutott eszembe, amire pedig a belga építkezési szokásokból asszociáltam. Itt ugyanis  sok esetben nem az egyenest követik a házak építésénél, hanem a már meglévő utca vonalát. Ezért lehetséges az, hogy némelyik sarki ház háromszög alapú. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, íme bizonyságul egy kép, abból a lakáshirdetésből, amit ma kaptam bent a munkahelyemen.

ceskoslovenska televizija praha

Hosszan tartó betegségem alatt, azaz az elmúlt héten megszoktam, hogy későn megyek aludni. Most sem vagyok még álmos, így békésen barangolok a neten. Keresem új kedvtelésünk, a sodoku szabályait és egyszer csak bevillan egy kép, egy beszélgetésfoszlány. A buli , mert ugye eddig csak egy volt. Annak is az a pillanata, amikor cseh és szlovák kis pajtásainkkal gyermekkorunk legszebb esti mese élményeit elevenítjük fel. Petr tökéletesen emlékszik a Mézga családra, mi is bevillantjuk Rumcájszt, Kristian ékes magyarsággal csak azt hajtogatja "hol a Winetou?". Nem mindenki emlékszik a magyar rajzfilmre, már csak koruknál fogva sem, ezért a srácok magyarázatba kezdenek és elszabadul a pokol. "Magyarski vecsernyicsek". Ezen a ponton már nem tudom magamban tartani és felbucskázik egy hatalmas, kacaj. Nem emlékszem már, hogy ki mindenkit soroltunk fel az este folyamán, de volt kisvakond, Manka, kockásfülű nyúl és még ki tudja mi. Ha valakinek nosztalgiázni támad kedved, katt a linkekre. Csak annyit írtam a keresőbe, hogy vecernicek...

de ez mindent visz!!!

Az elmúlt 10 év dobozokban

Érdekes! Azt gondoltam sokkal jobban fog menni a válogatás. De a sok kis apróság, amitől otthon lett a lakás, mind hiányozni fog. Minden darabnak története van, a nagyitól örökölt, 70 éves, babytápos fémdobozok, a rengeteg könyv, a képek a falon stb. Nehéz. Nagyon nehéz. Az újdonság varázslatos ereje eddig erősebb volt. Most, az idő közeledtével csak azt érzékelem, hogy ki és mi marad itt. A családom, a barátok, az otthonunk, a Tabán, a templom, ahol esküdtünk. Jön egy új hely, lesznek újabb, emlékké fakult történetek. Fél év. Ennyi volt  legtöbb, amit huszonévesen távol töltöttem a szeretteimtől. Furcsa kimondani, de nem tűnt félelmetesnek. Tegyük hozzá, hogy akkor nem dolgozni mentem, csak élni. Egészen más volt, nem voltak kötöttségek, nem volt elvárás és nem cipeltem magammal az életem párját, belekényszerítve ezzel egy új és ismeretlen helyzetbe. Nem mondom, hogy szomorú vagyok. Ezt még nem éreztem soha, várom a kihívást, tudom, hogy végig fogjuk csinálni Tökivel. Örülök, mert sikerült valami az életemben amit kizárólag magamnak köszönhetek. Mégis miközben az elmúlt tíz évet csomagolom, megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Sírni lehet. Összeomlani nem.