elmélkedő Van az a kor és elegendő számú pofára esés, ami után már nem érdekel, hogy mennyire etikus, vagy sem valakinek az arcába mondani, hogy bunkó. Egyetlen baj van a gyakorlati alkalmazással, az érintett ugyanis többnyire nem érti a te cizellált, ám lényegre törő magyarázatodból, hogy mi is a bajod vele. Nem érti, hisz bunkó...
Két hete "ismerem" a srácot. Minden áldott reggel ugyanabban a szerelvényben utazva figyelem hogy boldogul a kis project-tel. Láthatóan nem szenved, bár nem is halad irtózatos iramban sem. Csak lépésről lépésre, mondhatni lassan. De felettébb imponál a kitartása. Sejtelme sincs arról, hogy bizonyára többi utastársával ellentétben, én jól tudom mivel foglalatoskodik. Segítenék is neki, hogy végre elkészüljön, de egyedül kell megfejtenije a titkot. Ragaszkodik a fehér oldal fixen tartásához, de minden mozdulatot többször is átgondol. Ma már egészen közel került a megoldáshoz abban a 15 percben amíg szemben ültem vele, de nem érti még egészen. Nem látja át, hogy hogyan rendezhetőek az azonos színek azonos oldalra. Öt mozdulat. Kb ennyire volt ma reggel attól, hogy befejezze és végre megfejtse a Rubik kocka rejtélyét...
Egy korábbi, addig soha nem látott mennyiségű kommentet (30) generáló bejegyzésem sikerén felbuzdulva újra divat témában ragadtam klaviatúrát. Nem tudok ugyanis szó nélkül elmenni a számomra teljesen új jelenség mellett, mert hihetetlenül foglalkozhat, hogy vajon mi állhat a hátterében.
Valamilyen ostoba okból kifolyólag mindig azt gondoltam, hogy az évszak és az öltözködés között, van valami összefüggés, de az élet számos olyan példát sodor az utamba amely megdönteni látszik a teóriámat és itt most nem a havat papucsban és télikabátban taposó fekete asszonyokra gondolok, hanem azokra a divatot diktáló, de legalábbis követő nőkre, akik egy napsütéses szeptemberi reggelen a gardrób előtt hajat tépve, végül a téli csizma mellett döntenek. Azokra, akik az augusztus esős hetekben ragaszkodtak a flipp-flopphoz, kockáztatva ezzel egy vesemedence gyulladást, de most, amikor még napokra bitorolhatnák azt, inkább nylon harisnyát húznak és térdig érő, súlyos csizmát. Nem mondom, hogy én minden tekintetben a praktikum híve vagyok, mert olykor megesik, hogy beteljesületlen gyermekkori vágyaimnak engedve magamra veszek egy-egy, az évszakban teljesen inadekvát ruhadarabot, de ilyen mértékű extremitásra sosem ragadtatnám magam.
Miért? Miért van az, hogy az utcán ma minden második nőn vastag, téli csizma volt? Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy téli, mielőtt arra a téves következtetésre jutna az olvasó, hogy nem ismerem fel a nyári csizmát, aminek egyébként a létezése megint csak megérdemelne egy külön posztot. Tudom, a vezető divatmagazinok nemes egyszerűséggel csak azt mondják a minihez felhúzott, szőrmével bélelt csizmára, hogy drastically stylish. Szerintem viszont ez az egész incredibly childish. Vagy tévedek, és ma a legtöbb nő, aki az európai negyedben megfordult lovagolni ment?
Hamarosan abba a korba lépek, amikor el kéne hogy hatalmasodjon rajtam a "számvetés feeling", mert elvárják tőlem. Hányszor fogták be azzal a számat, hogy "majd, ha már te is letettél valamit az asztalra!" Nem tudom, hogy mit kell letenni, mi számít eredménynek és mi természetes. Nem nagyon figyeltem magam kívülről, sosem próbáltam kideríteni, hogy mely dolgok kerülhetnek arra a bizonyos asztalra és melyek nem. Most itt vagyok, maholnap 35 évesen és az az "asztal" ahol az én letevéseimet gyűjtik, szerintem üres. Semminek sem értem még a végére, nincs egyetlen egy befejezett projektem sem. Baj ez? Elrontottam valamit? Miben mérik egyáltalán? Hol az az asztal és hogyan kell letenni? Valaki mesélhetne nekem erről. Vagy kivárom, hátha egyszer téma lesz a tanácsadó blogon
Valahol mélyen legbelül mindig tudtam, hogy furcsának vélt szimbiózisunk a világ legtermészetesebb dolga. Aztán egyszer, akkor még őszintén és spontán, valaki végre nevesítette, ezzel végképp megerősítve a létét. Az csak az élet kegyetlen, ám érthető játéka, hogy később ugyanez a személy ejtette rajta az első igazán mély sebet. De az elsőt be kell gyűjteni ahhoz, hogy tudd akarod-e életben tartani, vagy hagyod,hogy a seb elfertőződjön és egy részed a vergődő "állattal" haljon. Nem tehettem mert, ha azt a részt hagyom pusztulni, nem maradt volna semmi.
Jól őrzött lett. Olykor-olykor "megetettem" és hagytam ölelni, ettől persze erőre kapott és még többet akart. Féltettem, mert a legtöbb alkalommal, amikor előtérbe került újabb és újabb sebeket ejtettek rajta. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez teljesen normális. Hogy a sebet sosem az gyógyítja be, akitől elszenvedte. Hogy a körforgás természetes. Hogy aki nagy sebet gyógyít a végén talán kicsit ejt, és fordítva. Ha magamba nézek, nem az jut eszembe, hogy nekem kellett volna időben megállítanom, hanem hogy van egy hegekkel teli "medvém", aki ölelni akar és talán mindig lesz rá igény.
A test viszont, amibe zárták, kovászos uborkát kíván...
Tavaly, amikor a modorson megjelent az "emigráns" cikk, jót derültünk, magunkra ismertünk és ironizáltunk is, bár nem biztos, hogy értették. Akkor Szálkás Gerenda biztatott, hogy ne tartsam magamban a belga vonatkozást sem. Most úgy érzem, hogy az elmúlt öt évben gyűjtött "élményekből" levont következtetések posztba kívánkoznak.
Mielőtt közelebbről és tüzetesen megvizsgálnánk az ide szakadt magyart, tisztáznunk kell a kasztrendszert. A kiszakadt classic alapvetően egyetlen szabályt tart szem előtt, ha szocializálódásra kerül a sor, mégpedig azt, hogy a választott személy legalább ugyanolyan pozícióban dolgozzon mint ő. Akad néhány kivétel, aki nem a fizetési bizonylatok alapján választ társaságot, de ez a bejegyzés most nem róluk szól.
A kiszakadt classic minimum egy, a világ magyarjait egybegyűjtő levelezőlistán tag. Elképzelése szerint enélkül nem lehet létezni egy idegen országban, így ő is onnan gyűjti be a számára fontos információk jelentős hányadát. Ha időben érkezett, akkor optimális esetben alapító tag is, amely kasztján belül még előkelőbb helyet biztosít számára. Lakhelyéül Brüsszel előkelőbb kerületeit választja, ahol többnyire bérel, mert elképzelése szerint:
- így többet tud spórolni
- 10 év múlva úgyis hazamegy
- minden, az ingatlannal járó para, a tulaj gondja és nem az övé
A spórolás tényleg kardinális kérdés számára és ezt nem is rejti véka alá. Büszkén vállalja, hogy felhalmozott tartalékaival gyakran látogat haza, ha a forint-euró árfolyam számára kedvező. Ilyenkor előzetes kalkulációkat készít, pontosan kiszámolva, hogy a repülőjegy árán kívül mennyit is "kaszál" az akción.
A kiszakadt minden magyar vonatkozású eseményen jelen van. Kicsi csevej, sok snack és máris megoldott egy étkezés a napi háromból. Az év nagy eseményére, a magyar bálra úgy készül, mintha a lovaggá ütési ceremóniájára menne. Szmokingot, vagy kisestélyit ölt és "barátaival" valamint a helyi arisztokrácia képviselőivel "bavardál", keringőzik és vonósnégyest hallgat átszellemülten. Ilyenkor, mint egy transzfúzió után, szinte érzi, hogy egy pillanatra az ő vére is kékül, majd az emelkedett pillanatban csomagolni kezd a guszta kis falatkákból, amelyeket a zsebeiben visz haza az otthon maradottaknak.
Apropó, otthon maradottak. A kiszakadt gyermeke/i otthon még furulya szakkörbe sem jártak, de itt mind lovagol, vív, teniszezik és zongorázik is, lehetőleg ebben sorrendben, mert szerető szülei már most biztosítani akarják neki, hogy a megfelelő közegben szocializálódjon és időben tudja, hogy hol a helye, és nem baj, ha adott esetben egyikhez sincs érzéke.
A kiszakadt végszükség estén kirándulásokat tesz a másik kasztba, egy-egy közös ebéd, vagy kávé erejéig. Utóbbi esetben örömmel használja ki a táplélékláncban hierarchiában alatta állók körében dívó szokást, mely szerint mindig más rendezi a számlát. Ilyenkor mosolyogva mondja, hogy a következő alkalommal ő fizet. Erre egyébként átlagban heti két alkalommal tesz ígéretet, de ha véletlenül valaki ráun és esetleg szaván fogná, akkor garantált, hogy nincs nála pénz és/vagy a protonja sincs feltöltve, viszont kér egy dupla eszpresszót meg egy croissant-t.
Ha kollégái közül valaki munkahelyet vált és búcsúajándékra gyűjtenek, akkor két eset lehetséges:
- 30 és 80 cent közötti összeggel hozzájárul, de ilyenkor a nap hátralevő részében már nem önmaga
- nem ad, mert állítása szerint alig ismerte az érintett kollégát.
Vendégségben, ugyanazt műveli, mint a bálon, csak gátlástalanabbul, mert tudja, hogy abban a közegben nem kell a körítés. Elsőként perdül az asztalhoz és utolsóként távozik onnan. Úgy eszik, mint aki életében nem lakott még jól, és amikor a gomb is szétpattan a nadrágján, akkor nem kezd a zsebeibe tömködni semmit, hanem szemrebbenés nélkül megkéri a házigazdát, hogy csomagoljon ebből és abból, mert káprázatosra sikeredett. Mondanom sem kell, hogy amikor búcsúzáskor megköszöni a vendéglátást - mert optimális esetben gyerekszobája, vagy valami leválasztott kuckója volt - akkor megígéri, hogy "legközelebb nálunk". Na arra a látogatásra ne nagyon készülj!
Aki magára ismert, az így jártam...
kép: Merrin Westerink
A tér, mielőtt este végleg kihalna, csak úgy hemzseg a haza, vagy épp a repülőtérre igyekvő, mogorva és érdektelen öltönyös/kiskosztümös emberektől. Velük együtt menetelek én is és épp azon gondolkodom, milyen vacsorát főzzek Tökinek. "Lángos, tejföl, egy jó fröccs, életem ennyi kell"-érkezik a segítség a fülemre-, amikor a tér közepén lévő hatalmas virágágyásban megpillantok egy öltönyöst. Mozdulatlanul fekszik, mellette egy söröspohár és egy irattáska. Közben egyenletesen tűz rá a lemenő nap sugara. Látják, oda-oda pillantanak, van aki derül, van aki közömbös arccal továbbmegy. Megállok. Ilyen távolságból nem látom jól, hogy emelkedik-e a mellkasa, vagy sem. Hatalmas körforgalom. Buszokkal, taxikkal és türelmetlenül haza igyekvő hangyabollyal Előjön a parám. Egy busszal nem bírok el, de át kell mennem. Sietve megkerülöm a teret, hogy szabályosan kelljek át. Az a koncepcióm, hogyha én nem jutok át a túloldalra épségben, akkor a pasi egyetlen lehetősége elúszik. Reggel, majd amikor valami tüntetés miatt lezárják a teret, akkor a rendőrök megtalálják. Kicsit később pedig érkezik egy papíros sok-ezer hivatalnok postájába, hogy elhunyt egy kolléga.
Átérek. Ha csak pihen, azonnal érzékelnie kell, ha valami eltakarja előle a napot. "Uram, minden rendben? Jól érzi magát?"-kérdezem tétován. Lassan felül és feltartott hüvelykujjávall jelzi, hogy jól van. Exkuzálom magam, amiért megzavartam és felesleges aggodalmamat ráfogom a tűző napra. Kedvesen megköszöni a figyelmességem, elbúcsúzunk én pedig a metró felé veszem az irányt. Útközben azon morfondírozom, amit a minap olvastam mage blogján a "jó emberekről". Hol vannak?
Talán tökéletesen elmebeteg és hamvában holt ötlet, de már egy ideje befészkelte magát az agyamba és nem hagy nyugodni, amíg ki nem bököm. Mert önző és hülye dolog lenne, ha nem próbálnám visszaforgatni valamibe azt az energiát, amit az itt kapott supportból és persze olykor a fikázásból nyerek. Fogyiblogot direkt nem csináltam, mert ez nem egy rajtam kívül álló esemény, amely külön platformot érdemelne, hanem az életemhez tartozik és úgy érzem itt a helye minden egyes, a kilókkal folytatott ütközet -még ha ez estemben fel is ér a lipcsei népek csatájával- leírásának. Szerencsére nem mindenkire növekedett rá egy kiskamasznyi súlyfelesleg, de vannak, akik a maguk 5-10, vagy olykor több kilójával is keményen küzdenek. Éppen ezért az jutott eszembe, hogy miért ne csinálhatnánk ebből a megoldásra váró problémából egy rendszeresített, kvázi szinkron blogot!? Nem lenne más dolgunk, mint hetente, vagy havonta egyszer leírni , ki-ki a saját blogján, hogy min próbált változtatni az adott héten/hónapban és bejött-e, szenvedett-e tőle, vagy az egész csak "piece of cake"? Elképzelésem sincs, hogy működne-e, de a kommentekből és az emailben kapott megkeresésekből arra a következtetésre jutottam, hogy valahol mindenki a tuti receptet keresi, amelyről nem állítom, hogy nem létezik, csak mindenkinek más és más. Persze ez nem zárja ki azt, hogy ne alkalmazhatnánk egymás jónak vélt ötleteit. Elkezdem, aztán aki akarja beszáll, aki nem az nem. Nem ezt a hetet írom, mert most a zöldség és gyümölcsleveken kívül mindenről lemondtam, hanem mondjuk azt a pár dolgot, amitől nekem eddig működik.
1. Reggelente valami idétlen és pörgős zene szól a fülemen, amitől vidámabban és gyorsabban lépkedek.
2. A vizem mindig szem előtt van, hogy ne felejtsek el inni. (nálam ez igenis issue, mert simán ellennék 3 pohár folyadékkal egy nap, amiből minimum 2 kávé.
3. Az ebéd a napom egyetlen normális és egyben fő étkezése is.
4. Este 6 után próbálok nem enni, de ha "kríz" van akkor letolok egy joghurtot. Vagy kettőt.
5. Ha szemérmetlen módon belemarkoltam az esti sorozat-nézéshez Tökinek összeállított sós-vegyes ízelítőbe, akkor bármennyire jólesett, vezekelnem kell érte másnap.
6. Próbálom rendszeresíteni a mozgást és ezzel kapcsolatban nem a szenvedésre, hanem az utána érzett kellemes fáradtságra gondolni. (kezdetben felért egy "halálközelivel" és azért abban jó vagyok)
7. Az archívumból néha előkapok egy darabot és kitűzök egy realisztikusnak tűnő dátumot az újrapróbálásra. Ha combig akadálymentesen feljön, tovább megyek, ha nem, akkor térdből rúgom le a sarokba.
8. Nem ön-sajnálok és nem rinyálok az elvesztegetett idő miatt, mert bár segít ha időnként visszanézek, mégis előre kell haladni. Én toltam el, nekem kell helyrehozni. Most basszus. (ezt lejátszani volt a legnehezebb)
9. Fordulókon celebrálok. Nem kajával, hanem valami új itemmel. Olykor többel. Később még jó lehet sátorlapnak.
10. Minden áldott reggel ráállok arra a tetves mérlegre, mert bár több mint 5 hónapja csinálom, mégis kell a feedback.
+1 Ami nélkül a fentieket le sem mertem volna írni és az egész sokkal nehezebben menne: Feljövök ide és elolvasom a hozzászólásokat. Valamint gátlástalanul begyűjtöm az elismerő pillantásokat és mosolyokat.
Már csak egy kérdés van. "Are you in"?
Megesik, hogy azon gondolkodom milyen volt a "pillanat" mielőtt elmúlt. Vagyis inkább azon, hogy mit éreztem közvetlenül a pillanat megélése előtt. Mondjuk felnőtt életem kezdetén, az első saját keresetem kézhezvételét megelőzően, vagy Töki esetlen, de mindenképpen lábremegtető leánykérése előtt. Ha már újra élni nem tudom, gondolkodom rajta. De képtelen vagyok eldönteni, hogy a pillanat, vagy az azt megelőző percekben érzett kellemes feszültség az, ami nagyobb hatással volt rám. Mindez valószínűleg azért foglalkoztat annyira, mert észrevettem, hogy egyre több dolog mellett megyek el, szó és különösebb érzések nélkül. Nem azért, mert így akarom, hanem mert ezt várják el tőlem. Igenis meg kéne tanulni újra élvezni a percet, mert olyan rettenetesen hamar elillan, mintha sosem lett volna. És vajon mennyit lehet feladnunk magunkból azért, hogy mások számára elfogadhatóak legyünk? Ér-e a napi ingázás során meghökkenteni utastársainkat azzal, hogy ütemesen járó lábunk mellé még a fejünket is ingatni kezdjük, ha az aktuális kedvenc épp az kántálja a fülünkbe, hogy Alors on danse és nekünk még kedvünk is lenne hozzá? Kell-e azzal foglalkoznom, hogy esőben táncolni mások szerint gáz, ha számomra ez a világ egyik legüdítőbb érzése? Olyan ez, az egész mint amikor a kerti lámpa a hosszú és sötét téli hónapok után egy este újra pislákolni kezd. Csak akkor vesszük észre, hogy valójában egész álló nap verőfény volt. Nem a képesség vész el, csak a forrás apad, amiből táplálkozik. Én pedig nem szeretném azt hinni, hogy nincs már aki táplálja...
Épp ebben a pillanatban aludt ki a az egyik mignon égő az elszívóban, de nem megyek oda kicserélni, mert bennem van a gondolat, és ha most mégis felállnék, azon nyomban elillanna. Szeretem ezt a valamit itt. Amikor belekezdtem még szó sem volt érzelmekről. Írtam, mert jólesett. Jólesett leírni valahova, kiírni magamból, úgy, hogy megmaradjon és bármikor visszaolvashassam. Nem vagyok cizellált. A szavak tekintetében semmi esetre sem. Olykor magamat vagyok kénytelen cenzúrázni, mert sokkal keményebben érzem, mint ahogy végül leírom. Egy hosszú és nehéz időszak kezdetén született és feltételezem, hogy egy végtelenül könnyű és még hosszabb időszak kezdetén fogja majd befejezni. Nincs célközönsége. Még a barátok is felmentést kaptak jó ideje. Éppen ezért ér mindennél többet, ha akad valaki, aki azt állítja jelent neki valamit ez a dolog itt. Hogy érzi, érti és szereti is, úgy ahogy van. Talán most azt gondolod mégiscsak jobb lett volna, ha kicserélem azt a pislákoló égőt. De az várhatott, ez pedig nem.
Az idén sok mindenre keresünk megoldást, az egyik ilyen dolog pl. a lakás. Hosszú mérlegelés után arra jutottunk Tökivel, hogy tovább kell állnunk a macskák utcai ingatlanból, ugyanis ha megnövekedik a család létszáma, nem lesz elegendő helyünk. Márpedig a kényelem fontos. Vannak elképzeléseink, meg anyagi korlátaink is, de nem megoldhatatlan. Különösen akkor nem, ha sikerül eladni a budai tehermentest. Ez persze még mind csak fejben van meg, gyakorlatban az egyetlen lépés, amit megtettünk az, hogy böngészni kezdtük a helyi ingatlanos oldalakat és megjelöltük azokat a Brüsszel vonzáskörzetében lévő falvakat, ahol találhatunk sikkes és megfizethető házakat, abban az esetben, ha nem sikerülne a környéken rálelni egy hasonló adottságú, de nagyobb lakásra, mint amiben most élünk. Vasárnap délután felkerekedtünk hát, hogy megnézzük az északi oldalon lévő falvak egyikét. A másfél órás séta alatt rengeteg eladó házat láttunk és még több ügynökség címét gyűjtöttük össze.
Én mindig fenntartásokkal viseltettem a belga építészet iránt, és a mai napig nem értem a 8 méter széles és 250 méter hosszú telkeket, de a hely szűkén kívül nem tudok más észérvet felsorakoztatni a létezésük mellett. De amit ott láttam, na olyat még eddig sehol azelőtt.
Itt van ez a ránézésre kellemes méretű, kényelmesnek tűnő családi ház. Rendezett, szép széles utcafronttal.
De ha közelebbről szemügyre vesszük, akkor azonnal kiderül a turpisság, ha szabad ilyen cizelláltan fogalmaznom. Azt, hogy miféle elmebeteg barom képes ilyesmire a helykihasználás égisze alatt, azt nem tudom, de tény, hogy első pillantásra az ember nem tudja eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen.
Én szeretem az ünnepet. A karácsonyt különösen, hiszen a fenyő, a gyertyák és a frissen sült beigli illata semmihez sem fogható. Viszont amit az ünnep égisze alatt, dekoráció címszóval művelnek itt az emberek az megbocsáthatatlan. Azzal békében együtt tudnék élni, hogy már december első hétvégéjén megjelenik minden ablakban, kiskertben és homlokzaton a díszítés. De milyen!? A párkány felé tartó, létrán mászó télapó elengedhetetlen és nincs ház amelyen ne éktelenkedne. Ehhez jön még az idei trend, a homlokzaton elhelyezett,több színben játszó betlehemi csillag formájú égősor, a mini betlehem és a fröccs öntött rénszarvas csorda, ami többnyire a kertkapukban áll. Kicsit eljátszadoztam a gondolattal, hogy kellő anyagi háttérrel, az ízlés teljes hiányában, hová lehetne még süllyedni. Lehetne pl szezonális jelleggel, angyalnak, háromkirályoknak, vagy mézeskalácsnak öltözött mozdulatművészeket alkalmazni, vagy Nagy Zoárd mintájára, elemes, lépkedő, normandiai fenyőket installálni. Bátorkodtam összegyűjteni néhány igazi förtelmet. Vajon miért nem tudják, hogy hol a határ?
Majd sok okos, szókimondó kékharisnya talán megmondja, de én akkor sem értem, hogy miért kell ennyire komolyan venni az életet. Mert egy van belőle? Mert az az egy is baromi rövidre van szabva? Mert annak a rövidre szabott egynek is a jelentős részét, mi szerencsétlenek olyan faszságokkal töltjük, mint a munka? Mindezt csak azért mert így szokás? Miért alakul ki egy olyan szokás, ami minden szempontból baromi ártalmas az "életre"?
Én próbáltam. Húsz éves lehettem, amikor apám felhívta a figyelmemet arra, hogy néhány dolgot komolyan kellene vennem, mert az "élet nem játék". Akkor még nem tudtam, de mára megtanultam, hogy de bizony az élet egy olcsó, jobb esetben több személyes, "ki nevet a végén" típusú társasjáték, olyan dobókockával, amellyel nem lehet hatost dobni. Néha becsúszik egy hármas, vagy négyesm elvétve egy ötös amitől meglódulhat a dolog, de aztán majdnem biztos, hogy büntető mezőre lép az ember. Jobb esetben csak párat kell visszalépni, nem pedig újra kezdeni a start vonalról. Ezt utálom. Meg a "sorsot". Nem tudom komolyan venni az életem és elfogadni sem akarom a sorosom. Miféle agyament barom tudna egy, az enyémhez hasonló "csomagot" elfogadni, olyan ajándék tárgyakkal mint, a gyermektelenség, az apnea, az obesia? Nem köszi élet, nem kérem. Bekaphatod, mert új csomagot készülök összeállítani magamnak és megnyugatatlak, hogy abban a fentiek közül egy sem szerepel. Egy éven belül bele röhögök a pofádba! Ha beledöglök akkor is...
Nagyothallónak tekinthetők azon személyek, akiknek halláskárosodásuk mértéke mindkét fülön 30-90 dB között van.
Nekem csak 20dB, de jó úton haladok. Folyadék van a középfülben. Jobb középben és bal középben egyaránt. Legalábbis ezt állapította meg Dr. Patricia Pelc -mostantól fül-orr gégészem- és van valami az arcüregemben is , de az orromban szerencsére semmi. Mondta ezt azután, hogy az endoszkóppal hihetetlen mélységekbe hatolt. Majd a jövő héten talán kicsit többet tudunk, addig is vár rám a szteroid csapás és egy találkozó Prof. Lenkowskival, aki felkészít az alvás vizsgálatra. Majd ha ezeken mind túl leszek, akkor jöhet a mandulaműtét. "Csak semmi pánik, végülis nem gégerák" mondta Töki, amúgy támogatásképp, mikor majdnem elpityeredtem...
Nem olvasok sokat. Közel nem annyit, mint régen olvastam, vagy amennyit szeretnék, de azért a tavaly olvasottakból ki tudom válogatni az 5 legkedvesebbet, hogy ezzel eleget tegyek Csilla és mostmár úgyhiddel kérésének is, és ne szakítsam meg a Pazzo által elindított "láncot".
Nos, régebben nem voltam tudatos olvasó, vagyis ami a kezembe akadt és kicsit is felcsigázott a címe, vagy a borítón található összefoglaló, azt elolvastam. Kb 10 éve a nagyanyámtól örökölt könyvek között bukkantam Sholom Asch Az Anya című művére, ami azt hiszem meghatározója volt annak, hogy érdekelni kezdett az chaszid irodalom. Ahhoz, hogy világos legyen, hogy az 5 könyvből 2 miért zsidó vonatkozású, ezt mindenképp el kellett mondanom.
Chaim Potok- A kiválasztott
Potok egyszerűen zseniális, nem kell neki reklám. Aki olvasta a nevem Asher Lev, vagy az Asher Lev öröksége című, méltán népszerű könyveit, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Aki pedig nem, annak csak ajánlani tudom, a két fiatal fiú barátságának történetét. A regényt megfilmesítették, de a film sajnos közel nem olyan jó, mint a könyv
Sue Townsend - Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek
Szerintem a mi generációnk előtt nem ismeretlen a brit fiúcska kínszenvedéseit feldolgozó sorozat. De az írónő itt nem állt meg és mostmár a felnőtt, totálisan eladósodott, ám szüleitől végre külön élő Adrian Mole hétköznapjaiba ad betekintést. Nekem két hihetetlenül kellemes délutánt adott a könyv, miközben néha a könnyem folyt a röhögéstől. Ha valaki laza és üdítő kikapcsolódásra vágyik annak csak ajánlani tudom.
Javier Sierra - A titokzatos vacsora
Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez egy újabb Da Vinci-kód, azt ki kell ábrándítanom. Ahogy Alan Gold mondta: „Sierra csupán annyiban hasonlít Dan Brownhoz, mint egy reneszánsz festő egy graffitishez.” Lebilincselő történet a fiatal spanyol író tollából, akinek azóta két újabb munkájára is szert tettem és úgy gondolom egyikkel sem okoz majd csalódást.
Tova Mirvis - A betért
Memphis Jeruzsálemnek nevezett negyedében él egy mélyen vallásos és hagyomámyörző, zsidó közösség. Itt emberemlékezet óta nem változik semmi, mindaddig, amíg a frissen megözvegyült Batséba meg nem érkezik kislányával a városba. Az asszony múltja a közösség előtt ismeretlenm csak annyit tudni róla, hogy a városból elszármazott fiatal rabbi felesége volt és a házasságkötés előtt tért be. Batséba egyedi módon értelmezi a tanítást és az újításait a közösség egy része rossz szemmel nézi, de akadnak támogatói is.
Temesi Tamás -14
Ezt a könyvet szívből ajánlom mindenkinek, aki mindeddig azt gondolta, hogy a magyar tenegerész az dunász, és hogy a magyar tengerhajózás léte is csak egy vicc. Azoknak is ajánlom, akik valamilyen formában érintettek, rokonok, hozzátartozók, vagy esetleg kételkedők. Mert bizony kis hazánkak fénykorában 900 tengerésze volt, akik leselejtezett szovjet hajókon járták a nagy vizeket, akinek egy része valóban csak azért választotta ezt a pályát mert könnyen lehetett dobbantani. Viszont sokan évtizedeket töltöttek a tengeren hánykolódva, szeretteiktől távol. Temesi Tamás nem író, mégis olyan tökéletesen adja vissza mindazt, amiről ez a hivatás szól, hogy nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Szóval ha tudni akarod, hogy a finn kikötői munkások 95 %-a miért volt használhatatlan és matt részeg napokig, egy magyar hajó távozása után, ha Uusikaupunki-t hallva egy sportszermárkára asszociálsz, mintsem egy finn kikötőre, ha tudni akarod milyen egy avatás az egynlítő első átszelése után, akkor ez a könyv neked is szól.
Mostanában egyre több helyen hallom, vagy olvasom, hogy nincs az embereknek karácsonyi "feelingje". Éppen ezért elgondolkodtam rajta, hogy a karácsony bennem milyen érzéseket generál, hogy nekem van-e "feelingem" és ha igen, akkor mitől. Aztán rövid gondolkodás után bevillant pár gyermekkori emlék, mondjuk egy standard karácsony a 80-as évekből.
Anyám már hetekkel az ünnep előtt megkezdte a karácsonyi asztalról nélkülözhetetlen ételek alapanyagainak megrendelését. Kapcsolatainak köszönhetően mindig, mindenből frisset kapott a közértben és ezért sosem volt hálátlan. Tóvizi úr, a bolt beszerzője már jó egy héttel előbb jelezte a banán és narancs szállítmány érkezését, így nemcsak nálunk, de jó szomszédoknál is mindig volt az ünnepi asztalon ezekből a gyümölcsökből. Emlékszem a kis ház-már csak így emlegetjük, pedig egyáltalán nem volt kicsi, csak az idő múlása zsugorította apróvá-kamrájában a stelázsin várták a napot, amikor átkerültek a gyümölcsöstálba.
Azokban az években senki sem jött hozzánk és minket sem hívtak szélesebb családi körben karácsonyozni. De ezeknek a napoknak mégis több fénypontja volt. Az egyik pl, ha nappaliban álló kályha nem kormozott, a fűtőolaj nem volt vizezve és ennek köszönhetően anyám különösebb nehézségek nélkül meleget tudott varázsolni a lakásba. A másik pedig amikor az futásban kimelegedett szomszédbácsi kopogott az ablakon, hogy siessünk, mert a "főhajónagyúr" van a telefonban. És akkor emlékszem, anyám szemébe könny szökött, a karjára kapott és szaladt velem, hogy az évnek ezen a különlegesen szép napján válthassunk pár szót apámmal, aki a világ másik végéről egy kikötői telefonról jelentkezett és akinek nagy megilletődöttségemben ilyenkor mindig csókolommal köszöntem. Amit ezután a Jézuska hozott, az már csak hab volt a tortán.
Azóta eltelt jópár év. A kisház még mindig áll, de a nappalijában már valaki kerti bútorokat árul és kályha sem duruzsol benne. Én sem vagyok már kislány, anyám sem a vizezett fűtőolajjal küzd, hanem megkéri apámat, hogy kapcsolja feljebb a radiátort és telefonért sem kell a szomszédba rohanni. Egyetlen dolog nem változott csupán. Hármunk közül ketten megint arra várnak, hogy megszólaljon a telefon és egy kis időre együtt legyen a család. És bár minden nap beszélünk, ma mégis másként csörög majd a készülék. Mert Karácsony van. Ünnep. A szerteté...
Azon morfondíroztam az olimpia kapcsán, hogy vajon így képzelhette-e annak idején Monsieur Pierre de Coubertin az újkori játékokat. Hová fejlődtünk, te szentséges loempia? A WADA már a géndoppingot is simán szűri. Nemtom' mit lépett volna Kr.e. 776-ban éliszi Koroibosz, a szakács, aki elsőként nyerte meg a stadionfutást, ha eléugrik egy doppingellenőr és azt mondja: "Vizelj Koroibosz, mert ha esetleg kiderülne, hogy a kelleténél több rozmaringot fogyasztottál, akkor elvesszük a babérkoszorúdat bzmg"! Ja, hogy ma már szinte mindenki használ valami szert? A kérdés csak az, hogy kinek van több pénze kiváló kutatókra és az új "anyagok" kifejlesztésére. Árulja már el nekem valaki, hogy hogyan lehetséges az, hogy Phelps jelenleg 6 világrekordot tart, úgy hogy senki még a közelébe sem ér? A mezőnyre már féltávon egy medencehosszt ver. A szer mellett egyetlen lehetséges magyarázatot tartok elképzelhetőnek: Phelps egy sellőlány és egy delfin szerelmének gyümölcse és olyan genetikai adottságokkal bír, amelyek lehetővé teszik, hogy minden számban, amiben indul új rekordot állítson be, sőt még azokban is, amit a medence széléről figyel. Mert ne mondja nekem senki, hogy egy elődöntőben, különösebb erőfeszítés nélkül lehet új világrekordot beállítani, úgy, hogy mire a másik 7 versenyző beér, Phelps már lezuhanyozva és átöltözve indul az olimpiai falu felé. Nem tetszik nekem ez az olimpia. Több okból sem és itt elsősorban nemcsak a politikaira gondolok. Mindezek ellenére persze nézni fogom azokat a számokat amelyekben érdekeltek vagyunk, illetve amelyek engem érdekelnek. De nincs már meg a varázs, nem jön a klikk, amikor együtt tudsz örülni a sportolóval, legyen az bármilyen nemzetiségű.
Az utóbbi időben meglehetősen sokat foglalkoztat a kérdés, hogy vajon ki miért blogol és mikor jön el az ideje annak, hogy felhagyjunk vele. Sok , számomra kedves napló tulajdonosa döntött már úgy, hogy befejezi, vagy átmenetileg, vagy véglegesen. Most bennem is felmerült, sőt a kvázi utolsó bejegyzést is megírtam, aztán mégsem volt szivem publikálni. Vajon miért? Amikor elkezdtem épp komoly változások mentek végbe az életemben és sokat segített, hogy kiírhatom magamból a problémákat, a sérelmeket amik értek. Nem volt egyéb célja, mint hogy terápia jelleggel átsegítsen a nehézségeken és tömegesen tájékoztassa az othonmaradott szeretteimet. Tulajdonképp már két éve abbahagyhattam volna, de ha bármi érdekes, vagy számomra fontos dolog történt velem, azonnal poszt fogalmazódott bennem. Exhibicionista lettem? Netán blogfüggő? Már egy ideje azt érzem, hogy csak önmagamat tudnám ismételni, szóval nem gondolom, hogy bármi hasznos, vagy haszontalan hétköznapi, vagy magánéleti információt tartogatnék még az olvasóknak. Kífújt! Az élet itt is rutinszerű lett. Amire hívatott volt ez a blog, azt megtette. Segített elfogadni és megszokni a belga hétköznapokat, a hirtelen jött változást, a családom és a barátok "átmeneti", vagy esetenként végleges elvesztését. Kedvemre panaszkodhatam, anyázhattam büntetlenül és közben néhányan jól szórakoztunk. Néha még talán hasznos tanácsokkal is szolgált az ide érkezőknek. Még barátokra is szert tettem. Most pedig be szeretnék zárni, de nem megy. Letöltögetni az elmúlt 3 és 1/2 év 487 bejegyzését hogy egyszer majd a gyerekem orra alá toljam, hátha tanulhat belőle valamit. A szüneteltetés szóba sem jöhet, azt csak a profik csinálják. Én kevésbé vagyok stílusos, ha zárok akkor örörkre. Csak egy kattintás, de miért esik olyan nehezemre?
Magára vessen, akinek nem volt jobb programja szombat estére, mint a fent említett, "egész Európát lázba hozó, rendkívül nívós esemény" élő közvetítésének megtekintése. Mentségemre legyen mondva, hogy sem mentális, sem fizikai állapotom nem tette lehetővé, hogy adott este ennél nagyobb szellemi kihívással nézzek szembe, ugyanis az allergiás rohamok és a kétnapos folyamatos takarítás minden erőmet kivette. Normális körülmények között kb annyira köt le egy ilyen song contest, mint a Dáridó különkiadása Komonyi Zsuzsival, de nem volt mit tenni. Egyébként az teljesen egyértelmű , hogy csakúgy, mint ahogy a Miss World választásnak nincs köze a szépséghez, az Eurovíziós dalfesztiválnak sem feltétlenül van köze a tehetséghez. Először érdeklődéssel kutattam magyar név után a döntőbe jutott 25 között, de hiába. Később, amikor a mi Csézynk dalát megnéztem, úgy éreztem, hogy simán felvehette volna a versenyt a dán, a román, a portugál, de akár a műmellű lengyel kislánnyal is. Jószomszédi viszony, no meg egy jó adag politika. Ennyi kell hozzá. Itt akár véget is érhetne a bejegyzés, de néhány versenyző annyira vicces volt, hogy nem hagyhatom szó nélkül.
Bemelegítésként egy duettel robban be a színpadra a román páros. Olaszul énekelnek, hogy kétség se férhesen hozzá; ők az új Sarah Brightman -látó Bocelli páros Bucharest külsőről.Még magamhoz se térek a látottak okozta sokkból, de máris jön a brit kiválasztott, aki egy Tamás bátyja jelmezbe bújtatott Tom Jones imitátor. Érezhetően több hangsúlyt fektetett a koreográfiára, mert ő is tudatában van a ténynek, hogy hangja meg sem közelíti az emlegetett bányász legényét.
Ugorjunk egy nagyot a térképen és lássuk az albán Paula Abdult. Lássuk! Csak hallgatni ne kellene. Amig befejezi, mute üzemmódba helyezem a készüléket és meghozom a döntést, ebből bejegyzés lesz.
Máris következik a saar-vidéki Attomic Kitten, akik Abba és Bananarama paródiával készültek. Őket megint két értékelhetőbb produkció követi: először az örmény bombázó és elénekli, hogy Quele-quele (nekem tetszik, de nem vagyok mérvadó, mert elborult pillanataimban azeri top hitseket hallgatok) aztán Bosnia & Herzegovina következik. Ők a helyi kispált küldték, de Vaszlavik gazembernek álcázva. Levzetésképp megnézem az izraeli Take That produkcióját, ami semmilyen nyomot nem hagy bennem.
A 2006-os év nagy meglepetése a finn csapat volt. Idén is itt vannak a legjobb 25-ben, de most a Teräsbetoni - Missä Miehet Ratsastaa című számával nomináltak. Nem tudom értékelni a produkciót, ugyanis nyelvrokonság ide vagy oda végig röhögöm a 3 és fél percet és titokban már várom, hogy mikor kerül fel a netre magyar feliratozással. De nem tovább gondolni, mert a színpadot a horvát nyugdíjasklub delegációja veszi birtokba. Hiába, nemcsak a húszéveseké...
Közvetlenül utánuk a lengyel Celine Dion ragadja magához a mikrofont, akinek nemcsak hatalmas mű melle, de ugyanekkora fogai is vannak, így csak a véletlennek köszönhető, hogy sikerül rájönnöm, angolul énekel. Hogy miről azt nem tudom, mert egyetlen szavát sem érteni, csak a prepozíciókat. Az andalító halandzsa után életet kell verni a közönségbe, erre a rendezők is ráéreztek és az izlandi 2 Unlimitedre hárítják ezt a nehéz feladatot.
Ihol jönnek a törökök! Végre valami értékelhető.
Amikor a portugál produkcióra kerül sor, az az érzésem támad, hogy most előadják, ami a Rómeo és Júlia musicalből kimaradt. Távozásukkal keletkezett űrt, a karibi hangulatot idéző baltik kalózcsapat hívatott pótolni. Hiába, ha valaki, akkor a lettek tudják, hogy nyomják le Captain Jack-et.
Ismét a 70-es évek diszkójának világába csöppenünk. Itt vannak a svédek és azt gondolják, ha az Abbának bejött, akkor nekik is sikerülhet. Énekesnőjüket látva feltámad bennem a gyanú, hogy eggyel több plasztikai műtétet hajtottak rajta végre, mint kellett volna. De az is lehet, hogy pont ennyire volt szüksége, hogy nő lehessen... Még mindig északon járunk, a dán fiúcska azzal kecsegtet, hogy "egész éjjel" nyomni fogja. Ettől csak a grúzok menthetnének meg. Némiképp sikerül is, ha nem is dalukkal, de a táncos fiú hihetetlen mozgásával, amit azóta sem tudok feledni.
Ukrán szomszédaink a Shady Ladyvel készültek a megmérettetésre. Nem rossz, különösen így, hogy van saját Jennifer Lopezük. A francia fiú, a rájuk oly jellemző nyegleséggel vonul a színpadra, de azt legalább nem játssza túl. Miért is tenné, hiszen olyan országból jön, ahol kb 100 éve eladható termék a zenére szavalás.
Közeledünk a vége felé és a rendezők megint ráéreztek, ugyanis 20. műsorszámként tették be az azeri sikolyművészeket. A produkció elviselhetetlen és fülbántó mivoltán az angyal jelmez mitsem enyhít. De hamarosan kinyílik Pandora szelencéje, amihez a görögök tudják a titkos kombinációt is. A spanyolok következnek és Molotov lightosabb dalaira emlékeztető stílusban lenyomják a Macarénát. Bravo! Majd vendéglátó szerbek üdvöskéje elénekli a dalt, amitől az ember legkiegyensúlyozottabb lánya is felvágná nemcsak a vénáját, de még a hajszálereit is.
Ez már tényleg a finis. Már csak két nóta van hátra. Jönnek az oroszok és hisznek. Na persze a hit önmagában kevés, akarnak is, így nem bízzák a véletlenre. Edvin Marton térdelve vonaglik és hegedül a háttérben. Dima Bilan hisz és énekel, körülötte pedig a 3 m2-es műjégen Pluchenko hányja a toe loopokat. Az eseményre csak Lenint nem támasztották fel, de ha lett volna rá mód, szerintem azt is megteszik. Kell a győzelem és az ezzel járó rendezés joga is. A közönség már állva ovulál, így a norvég lányok megjelenése a színpadon már csak puszta formalitás. A rend kedvéért eléneklik a dalukat, de itt már csak a csoda segíthetne, vagy ha vetkőzni kezdenének. Nyernek az oroszok. Jövőre , veletek, Moszkvában... Addig pedig ebből táplálkozzunk.
Ez mostmár a negyedik nekirugaszkodásom, hogy bejegyzést írjak. Be akartam számolni a mai év és teljesítmény értékelő beszélgetésről a főnökömmel. Áradozni akartam arról, hogy milyen jó dolog is az, ha végre megbecsülik és értékelik az ember lányát. Szót ejtettem volna arról, hogy hétfőtől nem leszek magányos farkas, ugyanis cellatársat és egyben segítséget is kapok. El akartam mesélni, hogy mennyire fáradt vagyok, hogy mennyire vágyom arra, hogy 8 hónap után újra megöleljem azokat, akiket szeretek, de sajnos nincsenek a közelemben. Az sem maradt volna ki a bejegyzésből, hogy anyám megint sírt a telefonban , én meg miután letettük. Hogy jó is ez, meg nem is. Hogy tényleg megkeményedtem, mint a "krupp acél". Hogy végül az élet mégis elvágta azt az acélsodronynak vélt köldökzsinórt. Hogy nem szaladhatok senkihez, ha bajom van és fáj és nem Tökit akarom terhelni vele. Hogy vagyok is, meg nem is. Ezt és még sok mást el akartam mondani, de helyette visszavágok abból a képzeletbeli centiből. Megint egy nappal kevesebb. Megint egy nappal közelebb "hozzátok".
Women are like apples on trees.
The best ones are at the top of the tree.Most men don't want to reach for the good ones because they are afraid of falling and getting hurt. Instead, they sometimes take the apples from the ground that aren't as good, but easy.The apples at the topthink something is wrong with them, when in reality, they're amazing.They just have to wait for the right man to come along, the one who is brave enough to climb all the way to the top of the tree.
Now Men.... Men are like a fine wine.They begin as grapes, and it's up to women to stomp the shit out of them until they turn into something acceptable to have dinner with.
Van ez a wiw téma, amivel nem tudom hányadán állok. A minap azon morfondíroztam, hogy törlöm a profilom a vérbe, hiszen akit nagyon akartam vagy megtaláltam, vagy rájöttem, hogy nem kíváncsi rám. Szóval diónyi agyam ezen járt, amikor a lehetséges ismerősök között felbukkant a volt tesitanárom. Az oktatásban eltöltött sok év alatt az egyetlen olyan ember, aki tiszta szívből szeretett és értékelte, hogy bálna testemmel is minden gyakorlatot megcsinálok, vagy legalább megpróbálom. Feltódultak az emlékek és nem tudtam megálljt parancsolni az ujjaimnak és már írtam is a levelet a világbajnok kézilabdázónak. Azóta izgatottan várom a választ és persze közben, merő kívácsiságból nézelődöm. És akkor ma, egy profil olvasása közben kirázott a hideg. Rájöttem, hogy minimum egy éve olvasom az illető blogját, és mindeközben kb 15 éve ismerem, mert a legjobb barátnőm életének fontosabb eseményeinél ő is és én is jelen vagyunk. De van ugye a kémia, ami nagy úr. Ő szerintem a külsőségek rabja és éppen ezért utál. Nem véletlen, hogy én sem kedvelem pontosan a fent említett tulajdonsága miatt. Milyen érdekes, hogy sosem vettük a fáradtságot, hogy megismerjük egymást, pedig minimum 2-3 alkalommal találkoztunk évente. Persze a blogban evidenciákat kerestem, hogy valóban róla van- e szó, de olyan momentumok egyeznek, ami kizárja a tévedés lehetőségét. Persze erről sosem fog tudni, és nem is keresem meg, hogy " jajj te vagy az!", helyette inkább tovább olvasom, mert azt , aki ír sokkal jobban kedvelm, mint azt, akit úgy tűnik eddig nem ismertem.
Pár perce még az udvaron dohányoztam és azon gondolkodtam, hogy ezen a kontinensen miért nem szokás szép keresztneveket adni a szeleknek. Ja, mert odaát nagy forgószelek vannak és kiérdemlik a "tornádó" helyett az Iván nevet? Nálunk miért nem fújhat közepes erősségű Lilla, vagy viharos erejű Zsolt? Ha a Balatonon másodfokú viharjelzés van érvényben, akkor miért nem azt mondják, hogy nagy sebességgel közeledik András és délutánra elérheti a tó északi partját? Vagy például ennek a gondolatsornak a generálóját, -ami egy 10-es skálán 8-as erősséggel fújja a pofámba az esőt-miért nem hívhatják tomboló Benoit-nak? Ilyen és ehhez hasonló megválaszolatlan kérdések nyugtalanítanak-e?
Mondanom sem kell, hogy a dudálós szavazás hihetetlen tömegeket mozgatott meg és majdnem hazavágta a Pollhost szerverét. Mind a 29 szavazat érvényesnek bizonyult és az eredmény a következő lett:
Legközelebb kitérünk arra is, hogy az egyre inkább divatba jövő, amerikai mintára a kocsik után kötött konzervdobozok és az azok keltette zaj kit mennyire zavar.
A napokban Antibaby, felhívást intézett az olvasóihoz, melyben azt kéri, hogy ki-ki mondja el, mely kulturálatlan megnyilvánulok idegesítik a leginkább a hétköznapi életben. Számos válogatott randaságot sorakoztattunk fel, aztán megszületett ez a postja. Sok dologban egyezik a véleményünk, de ezzel nem értek egyet és úgy gondoltam ennek hangot adok. Nem provokálni szeretnék, csak érdekelnének a vélemények, tapasztalatok. Jómagam egy esküvőn vagyok túl, nem is tervezek többet, és tökéletesen jól emlékszem minden pillanatára, arra is hogy hihetetlen stresszes nap volt, de mégis az egyik legboldogabb az életemben. A mondás szerint csúnya újszülött és randa menyasszony nincs. Szerintem mindkettő létező jelenség, de hogyan is bánthatnánk meg őket ezzel. Mivel aznap nekem is mindenki azt hajtogatta könnybe lábadt szemekkel, hogy "Istenem, de szép vagy" elhittem, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy egy óriás vattacukorra hasonlítok. Egy sugárzó, kimondhatatlanul boldog és szerelmes vattacukorra. Persze minden gondosan meg volt tervezve jó előre, de igaz lelkemre mondom a dudálás kimaradt a szervezési to do listből. Sem az hogy hol, sem az hogy mikor, milyen ütemben és mekkora hangerővel tegyék azt, nem volt megkoreografálva. Spontán volt, valaki elkezdte és aztán a többiek is nyomták. Mentségünkre legyen mondva, hogy az Úri utcai házasságkötő terem és a Szent Anna templom között nem nagy a távolság, így nem tülköltünk végig városon. Azt, hogy a kocsiig megtett 350 méteres szakaszon mégis kivívtam egy japán turistacsoport érdeklődését, nem tudom másnak tulajdonítani, mint pusztán a vattacukor jelmeznek. Oké, azt beismerem, hogy a várból a templomig a leghosszabb úton mentünk, de mégsem oszthattam ki siklóernyőket a vendégek között, mondván, hogy légvonalban a legrövidebb az út. Szóval dudáltunk. Minden egyes kocsiban ütemesen tülköltek. A járókelők beintegettek, a többi autós visszadudált. Most már tudom, közönségesek voltunk. Én tényleg szeretnék elnézést kérni így utólag is azoktól, akiknek a nyugalmát 2001. július 21-én 13:30 és 15:15 között akár csak egy pillanatra is megzavartuk, de nem teszem. Azért nem, mert semmi kivetni valót nem találok abban, ha az ember világgá akarja "kürtölni" a boldogság. Nem mindig, csak azon az egy napon. És nem hosszan, csak percekre. A "közönséges" álláspontot képviselőknek pedig csak annyit mondanék, hogy várjátok ki a napot, amikor a nászmenetben elől haladó kocsi hátsó ülésén szerelmetek kezét szorongatjátok vigyorogva, és közben a sofőr a duda felé nyúl, akkor mondjátok, hogy "köszi ne, ez annyira közönséges"
Nem várok tucatjával kommenteket, hiszen nincs nagy olvasótáborom. Csak azt kérem, hogy az a 48 visszajáró kattintson, mert érdekel a véleményetek. Savazzatok!
A szüleim gyerekkorom óta állítják, hogy: "minden elhatározás kérdése". Én, amióta rendelkezem önálló gondolatokkal próbálom nekik bizonyítani, hogy az elhatározás kevés, szerencse is kell. Nos, egy hete a kolléganőmmel tök komolyan elhatároztuk, hogy megnyerjük az euromillions 5 hete halmozódó főnyereményét, a 130 millió eurót. A hét folyamán összesen 11 szelvényt vásároltunk, volt köztük saját számsor és a gép által generált quick pick is. Tegnap este a sorsolás után kiderült, hogy a megjátszott 55 szám között, mindössze 1, azaz EGY kúrva számot sikerült eltalálnunk. Elhatározás kérdése! Ahamja. Úgyhogy ma komolyan és visszavonhatatlanul eldöntöttem, hogy soha többé nem veszek lottószelvényt, kaparós sorsjegyet és semmi ehhez hasonlatos baromságot, hanem inkább az erre szánt összeget minden héten elteszem és 4251 év múlva nekem is lesz saját, tuti biztos főnyereményem.
Már lassan egy hete annak hogy visszatértünk és azóta foglalkozat egy gondolat: Hol vagyok otthon? Vagyok -e otthon bárhol is? Mert amikor innen elindultunk azt mondtam "haza megyünk, otthon leszünk" aztán visszaútban kb Aachen határában Tökinek azt hajtogattam, hogy "nemsokára haza érünk". Most elméletileg itthon vagyok és arra gondolok milyen jó volt otthon, közben pedig egyszerűen, töksimán csak hontalan vagyok. Itt még, otthon pedig már idegen. Ettől az érzéstől bír néha olyan pocsék lenni az ittlét. Ha valahogyan ki tudnám iktatni ezeket a gondolatokat, akkor bizonyára sokkal könnyebben viselnék mindent. Ha feledni tudnám azt a torokszorító érzést amikor a házunk udvarában a "gyerünk haza" vezényszóra mindkét kutya a régi lakás felé vette az irányt, ha nem élne olyan élénken bennem a kép, amint a pincében tárolt holmijaink közül próbálok összeválogatni néhányat, ami még befér a kocsiba, ha nem ott élne minden szerettünk, ha... Haha!- gondolhatjuk joggal. Hiszen senki sem kényszerített, hogy ide jöjjek és végtére is nem olyan elviselhetetlen itt sem. De akkor mi a baj? Csak nekem megy ilyen nehezen? Másnak nem fáj? Nem nehéz?
Ja és aki becsületesen, heti több alkalommal főz, az sose vegyen kerámia főzőlapot, mert kúrva nehéz tisztántartani.
Ha vannak jó dolgok ebben az országban, akkor a hihetetlen mennyiségű és fantasztikus minőségű sajtok biztos közéjük tartoznak. A csokoládé szintén, de most nem erről akarok mesélni. Szóval bármit megkapni itt is, de ha már Maastrichtban voltunk betértünk egy sajtboltba. Mindenféle farmsajt, hatalmas, malomkerék méretű meerdaamerek és gaudák figyeltek a polcokról. Amelyik felkeltette az érdeklődésünket, abból pofátlanul kóstolót kértem. Mintegy negyed óra alatt sikerült 1,5 kilónyit összeválogatni. Vk-től tudom, hogy a papája nagy gourmand és felettébb kedveli a limburgit. Magam még sosem kóstoltam, csak annyit tudok róla, hogy "büdös", szakértők szerint pikáns,félkemény sajt. VK 7 éve vitt utoljára ilyesmit haza és akkor megfogadta, hogy soha többé. Én úgy gondoltam, hogy 7 év nagy idő és igazán megérdemel ennyi figyelmességet a papája. Így rövid egyeztetés után az eladóhoz fordultam a kérdéssel. Volt nekik. Egy külön hűtőhöz sétált és elővette a kb 15 dkg súlyú bűzbombát, majd röhögve közölte, hogy stingója van. Kicsit közelebb tartotta, megszagoltuk, összenéztünk és nagy egyetértésben intettünk hogy ez lesz az. Kértük, hogy a pilóta ájulását elkerülendő, extra körültekintéssel csomagolja be, így az aprócska lefóliázott finomság előbb egy dobozba, majd két nylonba és egy papírzacskóba került, amit még 3 másik nylonnal fedett be. Ha valaki még ezek után sem érezné át a helyzet komolyságát, annak itt egy rövidke termékismertető.
A limburgi szülőhazája (minő véletlen) a holland határhoz igen közel eső Limburg tartomány. Szakértők szerint a sajtnak intenzív, pikáns illata van, ám az íze közel sem ilyen markáns. Általában apróra vágott hagymával fogyasztandó. A sajt érleléséhez használt brevibacterium linens az emberi bőrön is fellelhető baktérium, mely részben a testszag kialakulásáért is felelős. Nemzetközi kutatók egy csoportja rájött, hogy a nőstény malária szúnyog fantáziáját épp annyira mozgatja meg a Limburger illata, mint az emberi lábszag. Fentiek ismeretében mostantól bátran mondhatjuk egy három napja ugyanabban a zokniban izzadó lábra, hogy nem büdös, csak pikáns az illata.