modoros emigráns.be
Tavaly, amikor a modorson megjelent az "emigráns" cikk, jót derültünk, magunkra ismertünk és ironizáltunk is, bár nem biztos, hogy értették. Akkor Szálkás Gerenda biztatott, hogy ne tartsam magamban a belga vonatkozást sem. Most úgy érzem, hogy az elmúlt öt évben gyűjtött "élményekből" levont következtetések posztba kívánkoznak.
Mielőtt közelebbről és tüzetesen megvizsgálnánk az ide szakadt magyart, tisztáznunk kell a kasztrendszert. A kiszakadt classic alapvetően egyetlen szabályt tart szem előtt, ha szocializálódásra kerül a sor, mégpedig azt, hogy a választott személy legalább ugyanolyan pozícióban dolgozzon mint ő. Akad néhány kivétel, aki nem a fizetési bizonylatok alapján választ társaságot, de ez a bejegyzés most nem róluk szól.
A kiszakadt classic minimum egy, a világ magyarjait egybegyűjtő levelezőlistán tag. Elképzelése szerint enélkül nem lehet létezni egy idegen országban, így ő is onnan gyűjti be a számára fontos információk jelentős hányadát. Ha időben érkezett, akkor optimális esetben alapító tag is, amely kasztján belül még előkelőbb helyet biztosít számára. Lakhelyéül Brüsszel előkelőbb kerületeit választja, ahol többnyire bérel, mert elképzelése szerint:
- így többet tud spórolni
- 10 év múlva úgyis hazamegy
- minden, az ingatlannal járó para, a tulaj gondja és nem az övé
A spórolás tényleg kardinális kérdés számára és ezt nem is rejti véka alá. Büszkén vállalja, hogy felhalmozott tartalékaival gyakran látogat haza, ha a forint-euró árfolyam számára kedvező. Ilyenkor előzetes kalkulációkat készít, pontosan kiszámolva, hogy a repülőjegy árán kívül mennyit is "kaszál" az akción.
A kiszakadt minden magyar vonatkozású eseményen jelen van. Kicsi csevej, sok snack és máris megoldott egy étkezés a napi háromból. Az év nagy eseményére, a magyar bálra úgy készül, mintha a lovaggá ütési ceremóniájára menne. Szmokingot, vagy kisestélyit ölt és "barátaival" valamint a helyi arisztokrácia képviselőivel "bavardál", keringőzik és vonósnégyest hallgat átszellemülten. Ilyenkor, mint egy transzfúzió után, szinte érzi, hogy egy pillanatra az ő vére is kékül, majd az emelkedett pillanatban csomagolni kezd a guszta kis falatkákból, amelyeket a zsebeiben visz haza az otthon maradottaknak.
Apropó, otthon maradottak. A kiszakadt gyermeke/i otthon még furulya szakkörbe sem jártak, de itt mind lovagol, vív, teniszezik és zongorázik is, lehetőleg ebben sorrendben, mert szerető szülei már most biztosítani akarják neki, hogy a megfelelő közegben szocializálódjon és időben tudja, hogy hol a helye, és nem baj, ha adott esetben egyikhez sincs érzéke.
A kiszakadt végszükség estén kirándulásokat tesz a másik kasztba, egy-egy közös ebéd, vagy kávé erejéig. Utóbbi esetben örömmel használja ki a táplélékláncban hierarchiában alatta állók körében dívó szokást, mely szerint mindig más rendezi a számlát. Ilyenkor mosolyogva mondja, hogy a következő alkalommal ő fizet. Erre egyébként átlagban heti két alkalommal tesz ígéretet, de ha véletlenül valaki ráun és esetleg szaván fogná, akkor garantált, hogy nincs nála pénz és/vagy a protonja sincs feltöltve, viszont kér egy dupla eszpresszót meg egy croissant-t.
Ha kollégái közül valaki munkahelyet vált és búcsúajándékra gyűjtenek, akkor két eset lehetséges:
- 30 és 80 cent közötti összeggel hozzájárul, de ilyenkor a nap hátralevő részében már nem önmaga
- nem ad, mert állítása szerint alig ismerte az érintett kollégát.
Vendégségben, ugyanazt műveli, mint a bálon, csak gátlástalanabbul, mert tudja, hogy abban a közegben nem kell a körítés. Elsőként perdül az asztalhoz és utolsóként távozik onnan. Úgy eszik, mint aki életében nem lakott még jól, és amikor a gomb is szétpattan a nadrágján, akkor nem kezd a zsebeibe tömködni semmit, hanem szemrebbenés nélkül megkéri a házigazdát, hogy csomagoljon ebből és abból, mert káprázatosra sikeredett. Mondanom sem kell, hogy amikor búcsúzáskor megköszöni a vendéglátást - mert optimális esetben gyerekszobája, vagy valami leválasztott kuckója volt - akkor megígéri, hogy "legközelebb nálunk". Na arra a látogatásra ne nagyon készülj!
Aki magára ismert, az így jártam...
kép: Merrin Westerink
, de leszarom. Nem plenáris ülésre, hanem egy könnyed délutánra szólt a meghívó, és igen, ha az emberek beszélgetnek, akkor megesik, hogy egymás szavába vágnak és nem külön-külön, egyenként kétperces hozzászólásban ismertetik az álláspontjukat az adott témában, de ez nem feltétlenül egyenlő a tisztelet hiányával. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy hülyén kellett magam éreznem az otthonomban és csak azért nem szóltam be, mert a neveltetésem nem teszi ezt lehetővé. Kicsit viaskodott ugyan bennem az átmenetileg elvesztett komfortérzet iránti vágy és a gyerekszoba, de végül a békesség kedvéért előbbiről kénytelen voltam lemondani. Soha többé nem teszem, mert ahogy a mondás is tartja: az én házam nem a te légvárad ...
