Ünnep előtt az emberekben akkora az igyekezet, hogy ilyenkor történik a legtöbb háztartási baleset. Tegnap Tökiben is nagy volt az igyekezet, amikor szolgálatteljesítés közben, a szennyesekkel lavírozva, megbotlott egy idegen tárgyban és lezúgott a lépcsőn. A telefonban még azt mondta semmi baja, csak lehorzsolta a jobb oldalát, meg egy kicsit fáj a sarka. Én bírom, ha egy ember képes a sarkára állni, de neki ma reggel ez nem ment, úgyhogy miután a nagy belga télben levakartam a jeget a kocsiról bevittem az Erasmusba, ahova nekem már stage pass-em és 10 alkalmas alvásvizsgálat bérletem van. A sürgősségin még eddig nem volt dolgunk, de azt kell mondjam, hogy roppant gyors a "kiszolgálás" úgyhogy rászolgáltak a nevükre. Gyors betegfelvétel után Ndo Akebo megröntgenezte, majd betessékeltek minket egy vizsgálóba, amely egyben gipszelő is volt. Hogy az ügyeletes orvos ne nézzen teljesen retardáltnak, angolul kezdtem magyarázni, hogy az én hites uram hogyan szerezte a sérülést. A doki, az angol akcentusából ítélve olasz belga lehetett és nagyon kedves volt, bár azt kicsit furcsállottam, hogy nem volt nála a röntgen felvétel. Mindegy, miután végignyomkodta töki talpát azt mondta elsiet a röntgenért és akkor, majd meglátjuk mi a baj. Ismét magunkra hagyott én pedig felajánlottam Tökinek, hogy kipróbálhatjuk a többi vizsgáló eszközt is, ha akarja, de végül nem néztem bele a fülébe és nem is kötöttem be neki az oxigént. Épp a vizsgáló asztal szélességét firtatta, amikor betoppant orvosunk és azt mondta: OKéj, der izz ö szmollö frakcsör, majd Töki nadrágjára mutatott, hogy vegye le, és közben átnyújtott egy kórházi pizsi alsót, hogy azt vegye fel helyette. Pillanatok alatt felnyomta a gipszet és amíg az száradt hozzánk irányított egy nővérkét, hogy bekalibrálja a mankókat, majd utunkra engedett azzal, hogy hétfőn várnak minket az Ortopédián. Ami ezután következett az önmagában megérne egy posztot, de mivel nem készültek képek a ride-ról itt vagyok kénytelen megemlékezni az eseményekről.
Bezáródott mögöttünk az ajtó, mi pedig elindultunk a hosszú folyosón. Kezemben Töki farmerja és az egyik cipője, ő pedig mögöttem araszolt, miközben próbált ismerkedni a mankókkal. Úgy éreztem, hogy ennek nem most jött el az ideje, és miután megtett 10 métert leültettem én pedig elindultam tolókocsit keresni, de előtte még a lelkére kötöttem, hogy ne menjen sehova és ne álljon szóba idegenekkel. Két emelettel és 5 folyosóval odébb végre találtam egyet, de csak abból a fajtából amin beépített infúzió-tartó is van, de nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathassak, így elhoztam azt. Rövid idő alatt kiismertem a funkcióit és végül megtaláltam a féket és a lábtartót is, így Töki biztonsággal huppanhatott bele. A kocsiig az út, a rövid lejtős szakaszt leszámítva szinte eseménytelen volt. Egyetlen megállóval operáltunk, Töki ugyanis füstre vágyott, így kitoltam a belső udvarra. Ahogy ott ült tolókocsiban, akaratlanul, de egy pillanatra felötlött előttem Ady klasszikus, a szanatóriumban készült fotója a másodikos irodalomkönyvből és röhögni kezdtem.
Mióta hazaértünk alszik. Egyetlen alkalommal kelt csak föl, amikor itt járt a rendőrség, hogy megbizonyosodjanak róla valóban egy háztartásban élünk és kiadható neki a belga személyi. Csütörtökön elbotorkálhatunk érte.
csillagok, csillagok
